A Magyar Országgyűlés 2010. évi XLV. törvénye a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről június 4-ét, az első világháborút magyar részről lezáró trianoni békediktátum aláírásának a napját a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította.

Nemzetünk tragédiájára mindörökké emlékezve, ugyanakkor történelmi felelősségünket is szem előtt tartva, a gyász évfordulója szülte Emléknap ma lehetőség is egyben, hogy megmutassuk: a történelem viharos időszakában külső hatalmak ugyan elválaszthattak bennünket, de kulturális gyökereinktől, közös nyelvünktől, nemzeti hovatartozásunktól nem foszthattak meg, hiszen az országhatárok szabdalta nemzetközösségünk oszthatatlan egész.

http://nemzetiosszetartozas.kormany.hu/a-nemzeti-osszetartozas-napja-2013

A nemzeti összetartozás napjának nyilvánította pártunk és ormányunk június 4-ét. Összetákoltak hozzá szokásukhoz híven kutyafuttában egy törvényt is, amiben deklarálják, hogy bárhol, bárki lehet az egységes magyar nemzet tagja, nem kell annak feltétlenül Felcsúton Magyarországon élnie. Külön pikantériája a dolognak, hogy ezt egy mindíg rémült radarellenes leköszönő, és egy plagizáló, helyet csak átmenetileg foglaló köztársasági elnök ellenjegyezte. A magyarságot soha egyetlen rezsimnek sem sikerült ily rövid idő alatt közröhej trágyáva tennie, mint a narancsvidék huszárainak, és hű fegyverhordozóinak.

Ám mindez nem elég.

Nem elég, hogy a nyakunkig ér a szar, egyesek jó ötletnek tartják, hogy lötyögtessük is egy kicsit, hátha benyelünk belőle, és kiderül, mégse olyan rossz az íze. Sőt, kimondottan barackos aromájú. Gyorsan felcsörögték hát az egyik udvari bolondot, hogy ha már nem jutott neki trafik, akkor rántana össze hamarjában egy nótát a nemzeti összetartozás allegóriájára. Bársony Bálint uram neki is könyökölt a kocsmapultnak, és kórelőzményét nem meghazudtolva felöklendezte az ágyas barackot. Egy olyan kvalitás, aki a méltán nem világhíres Back to Blacknek szaxizott, s hírbe hozták Hajós Anrással is, bizonyosan a legjobb választás volt ahhoz a trióhoz, akik végül nevüket adták ehhez az izéhez. Mert ugye ökör iszik magába’, Bálint gazda társakat is bevont a projektbe (vagy küldték őket, ki tudja), egy régi jazzes haverját, Rieger Attilát, és egy Fenyvesi Ágnest (ezmegki?) is, aki bizonyára a nemi egyenlőség és a kétharmad szimbolikus meglétéhez („a haverom és én úgy döntöttünk megdugunk, nem érdekel, te mit akarsz, a kétharmad az kétharmad”) kellett az ivóba. A csodálatos trió egy még csodálatosabb dallal ajándékozott meg minket, ami maximálisan megfelel az elmúlt évtizedek tehetségtelenséget kutató agymosó énekes versenyek által degradált zenei ízlésének.

No de lássuk a medvét:

Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol. Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten. A kezeink összeérnek, a talpaink egymásra lépnek, szemünkben a boldogság fénye ég.

Hogy mi a tökömet szimbolizál a barackfa, azt nem értem, és ezzel támadt a legnagyobb gondom. A többi mondatrész egyértelműen a mai panelszöveg írás algoritmusok alapján történt felhasználása, amit úgy kell elképzelni, hogy az együtt és összetartozás szavakhoz megkeresték a legjobban passzoló, leíró szavakat (kör, összeér, kéz), vettek hozzá egy rakat hangulatfestő kifejezést (boldogság, fény, puha, harmatos, fű – ennek a bob Marley fan-ek biztosan örülnek, no meg a trafikosok), betáplálták egy csillag születik-nek szöveget szerkesztő programba és hozzárendelték a barackfát. Ez lett belőle. Aki olyan barackfáról álmodik, ami alatt mindenki táncol, az még nem járt igazi barackosban, maximum a nemzeti multiban válogatott a hűtőházi gyümölcsök között, s elképzelte, hogy a barack ugyebár fán nő, a fa meg általában rohadt magas és vastag törzse van, tehát lehet alatta bőven körbe-körbe táncikálni. Még Bóbita is nyugodtan füvezhet a háttérben, hiszen a „talpaink egymásra lépnek” kifejezés egy vizuálisabb típusú ember számára csak komoly mennyiségű gandzsa akkurátus elfüstölése után tűnik megvalósíthatónak – nekem ugyanis - még józanon - a fenti szakasz ezt a Bóbitás versikét juttatta egyből eszembe. Meg azt is, hogy bármennyire is kapálózik a mai magyar popszakma, egyedit, újat és slágert képtelen alkotni, azon egyszerű oknál fogva, amit kedvenc mirigyeim fogalmaztak meg találóan: „kevés az itató, és nagyon sok lett itt az ökör”.

Ez a nemzeti gyásznaptól sújtott, a nemzeti együttműködés bűzös mocsarában hónaljig gázló kis magyarság nem képes ennyi „tehetséget” kinevelni magából, hiába hágta végig fél Európát a hun horda, s szedett össze akármilyen géneket a mai utókor számára. A tehetségtelenséget kutató műsorok kirakatbábúi pedig nem előadóművészek, se nem énekesek, de főleg nem tehetségek. Egy hitvány iparág gagyi termékei, amelyek ha nem lennének magyarok, azt hinné az ember, hogy Kínából importáltuk őket. Ezekre bízni egy ilyen mű megalkotását hiteles képet mutat a jelenlegi rezsim kulturális intelligenciájáról, valamint arról, hogy miként is állnak a nemzeti összetartozás kérdéséhez: szimbolikusan. Mert valójában magasról leszarják az egészet, a szélsőjobbosok pofáját igyekeztek betömni ezzel az elcseszett gesztussal, a kisajátított „nemzeti” szó mögöttes tartalmának a gyarapodását szem előtt tartva.

Ámde nincs vége a szenvedésnek:

Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol. Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten. Állj be te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred, érezd, hogy a föld szíve dobban veled, mert mind egyek vagyunk!

Az azért ugye látszik, hogy nem volt hajnalokba nyúló brainstorming a szöveget illetően. A második szakasz fele az első szakasszal teljesen megegyezik. A maradék két mondatba pedig további irányelvekben meghatározott elemek kerültek beépítésre. Bizonyára feltétel volt az ökumenizálás, hogy az összetartozás mindenkire vonatkozik, nincs apelláta. A logikai bukfencet pedig ott vélem felfedezni, hogy amikor „veled álltam egy hatalmas körben”, akkor nem foglak invitálni, hogy „állj be te is a körbe”, amiben együtt állunk. A táncoló talpak egymásra taposása helyett pedig kaptunk egy tüzesvérű táncost (lehet, hogy a különböző fóbiáim miatt sejtek itt a háttérben egy enyhe cigányozást?), és kaptak az ezobuzik egy kis szívcsakrázást, amikor megdobbantotta ez az eufórikus vonaglás a „föld” szívét. Kétségeim támadnak azt illetően is, hogy egy Földről beszélünk, mert nekem még azt verték a fejembe általános iskolában, hogy amin állunk, az a föld, mert Newton óta az a rohadt gravitáció odatapaszt mindenkit, ahol élünk bolygó, az pedig a Föld. Az előbbinek szíve kétlem, hogy lenne, az utóbbinak már némi metaforikus érzékkel megáldva el tudom képzelni, hogy van. Különben meg folyik az uniformizálás ezerrel, mert mindegy, hogy hogyan táncolsz, a buszsofőr-style is egy stílus, ahogy a gangnam is, de a nemzeti együttműködés rendszerében mind egyek vagyunk, egy a vezérünk, egy a pártunk, egy a jelszó, a béke.

Lezárásként pedig megkapjuk az egész lényegét:

Érik már a barack, áldott föld gyümölcse.

És ezt vagy hatszor elismételve, még kánonban is vazzeg!

Ezt egy olyan néni mondja, aki bizonyára Sebestyén Márta utódjának lesz felkenve minden köztéri plakáthelyre, ugyanis az előbbi hölgy nem fér bele sehogy sem a NER-be, mert bazsevált a komenistáknak is - de ettől még egyek vagyunk.

A veleje ennek az egésznek tehát az, hogy érik már a barack, meg hogy áldott föld gyümölcse ez. Bizonyára az újmagyar retorikát nagyon megosztónak, ha nem egyenesen vinnyogó röhögésre ingerlőnek találták a becses trió tagjai, és inkább maradtak a magyarságot szimbolizáló tájszólásos (mégis mitől magyarabb a tájszólásos magyar?), de még szalonképes (értsd: nincs felkutatható komenista kötődése) néninél és az „áldott föld” kifejezésnél. De hogy ezzel a rohadt barackkal mit akarnak? Az a sanda gyanúm, hogy az egész problémakör a narancsból indult ki. Siheder szakállas egyetemistaként egyik fiatal demokrata sem gondolta, hogy gond lesz ezzel az import pártjelvénnyel. Akkor még nem álmodoztak nemzeti együttműködésről, meg összetartozás napjáról, akkor még csak simán nem akartak dolgozni az egyetem után, hiszen még a meki is csak felfutóban volt, gondolták ők lesznek a magyarok vezérei. A narancs meg rohadt jól mutatott a sok szegfű vörös, kórházi zöld meg buzikék szín mellett a palettán. Aztán eljött ez a nap is, amikor a narancsfát kellene körbetáncolni nagy együvé tartozásunk közepette, de hát továbbra sem lett őshonos fajta a narancs széles ez magyar ugaron, hát ment az ötletelés, hogy mi legyen helyette. Gondolom szóba került a szilva is, ha már pálinkagyümölcsről beszélünk, de bizonyára volt olyan elvetemült, aki be merte dobni a citromot is, ha már sárga, meg magyar, meg narancs – azt Virág elvtárs csókoltassa.

Nem értem a nemzeti együttműködést, komolyan mondom. Most hülyéket felvételiztetnek a sárgaházba, vagy a pedofiliát akarják politikai szintre emelni, amikor gyerekek szájába adják ezt a förmedvényt. Komolyan elgondolkodtatott, hogy csak a marketingesek hülye beidegződése ez a gyerekkórusos dolog, vagy némely honatya titokban csúnya dolgokról fantáziál? A trianoni békeszerződés emlékének szentelt nemzeti összetartozás napját gyereknapi énekkarozással negligálni és végképp nevetségessé tenni bűn - már ha eltekintünk attól, hogy maga ez a törvény egy halom szemét, ami a lényeget takarja el éppen. Persze nem ez lenne az első, amit önmagukat magyarnak mondó honfitársaink elkövettek a magyarság ellen.

Ez a barackos nóta nem lehet a nemzeti összetartozás dala! Főleg nem nagybetűkkel írva. Amikor ez a Bálint gazda újrahangszerelte a Himnuszt, akkor kellett volna fellógatni a Bécsi kapura, nem még egyszer ilyen dolog közelébe engedni. A teljes elbutulás felé tartó úton azért ez nagyon durva bukkanó. Bár a magyarságot elnézve az a lötyögő szar, amiben nyakig csücsülünk, egyre többeknek kezdi elnyerni a tetszését, s vannak, akik már ráébredtek arra, hogy azt meg is lehet enni, így nem halnak éhen. Igaz szükség lesz egy vagon tic-tacra, de kit érdekel, lesz az is bőven a trafikban.

D.O.N.

A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.

Ezt az egyszerű mondást sokan sokaknak tulajdonították már. Nem is igazán az eredete a fontos, hanem az, ahogy beépült a köztudatba. Szerencsére nagyobb számban vannak azok, akik nem küzdenek értelmezési problémákkal, s viszonylag könnyedén képesek dekódolni ezt az üzenetet.

Hogy honnan jutott eszembe?

Az indexen megjelent egy rövid írás arról, hogy az Akadémia a napokban tartott előadás-sorozatot a magyarság eredetéről. A téma sajnos nem kapott akkora figyelmet, mint ami az ezzel foglalkozó alteros réteget jellemzi. Ezek a mandinka harcosok lépten-nyomon az arcunkba tolakodnak, a youtube-ról ordítják nekünk a naponta új "felfedezésekkel" előrukkoló eredettörténeti gondolatvonulataikat.

A jószándék ez esetben arra vonatkozna, hogy ezek a jóemberek igyekeznek valami fogódzót adni az eltévelyedett identitását kereső alulművelt és szellemileg ridegtartáson nevelt embertömegnek. A kezdeményezés sajnos ebből a körből érkezik, mert az akadémistáknak nem számit egyéb, mint a publikációk száma és a megtartott előadások - a hakni. Ettől eltekintve ők végzik azt a munkát, ami valóban eredményt produkál, s lehetőségeikből fakadóan a "köz" számára elérhetetlen forrásokhoz is könnyebben hozzájutnak. Természetesen a kutatómunka időigényes, a mai  - ki tudja hova - rohanó, információfaló táradalomban viszont azon múlik a siker, ki tud minél többet minél rövidebb időn belül prezentálni. A mennyiségi termelés soha nem a minőséget szolgálta. Ez látszik a tematikus "história cseneleken", ahol szinte havonta fedezik fel újra a kitalált középkort, és bubifrizurás jampecek vagy kiszuperált ex-drogos hippik még az ufókat is belekeverik némelyik nép legendáriumába.

Nagy itt a fejetlenség, de nem csak szűkebb medencénkben, hanem széles e világon. Nem merészség kijelenteni, hogy a külföldi rossz példa ezen a téren is erős gyökeret vert hazánkban.

Hogyan reagál erre a szakma? A szokásos módon: sehogy. Egy-két partizán lézeng ugyan a barikád mindkét oldalán, és az ő evangelizációs munkájuk éppen azért jelentős, mert a sok korpa között ők a gyöngyszemek. De tudjuk, mi történik az oda keveredőkkel. A jószándékú disznók pedig mindent felzabálnak, s boldogan öklendezik vissza a média emlőin csüngő malacaiknak, akiket a globalizáció vágósúlyig hizlal híg fossal.

A hébe-hóba önmaguknak megtartott előadások oda vezetnek - s erre nem lehet elégszer figyelmeztetni -, hogy az egyszeri ember Bruce Lee sorsára jutva kénytelen a hős böllönös minden tudását latba vetni, hogy végigküzdje a három szintet. Itt azonban nem holmi égimeszelő Kareem Abdul-Jabbar, és a kétszer ugyanabba a folyóba belelépni képes Chuck Norris az ellenfele, hanem a saját szellemi csalhatatlanságáról meggyőződött fősámán (a legveszélyesebb fajta) és a narcisztikus akadémista állják útját. A legfelső szinten pedig szépen le kell ülnie és magának megfejtenie a múlt hátrahagyott örökségét, mígnem eljuthat a bizonyosságig ősei eredetét illetően.

Szóval nem egyszerű a dolog, mert szellemi edzettségben legalább annyira szálkásnak kell hozzá lenni, mint az öreg Lee mester volt fizikálisan.

Az ember fia nem tehet egyebet, mint ragaszkodik az iskolában tanultakhoz annyira, hogy ne hagyja magát megvezetni, és a magával hozott kognitív képességeit használva igyekszik egyre feljebb verekedni magát. Vagy egyszerűen leszarja az egészet, ahogy a többiek. Eljárkál a kézműves vásárokra, a CNC-vel faragott ocsmányságokat megveszi kézzel faragottnak, meghallgat egy-két elborult elmét, vesz egy multiban vásárolt - előre főzött, fagyasztott és hirtelen melegített - langalót, mint "magyar őspizzát". Vesz még két kürtős kalácsot, és bio kumiszt iszogat valamelyik kanca árnyékában, szerez egy-két lila foltot az íjászoktól, beszagol a jurtába, talán még egy gagyi tarsolyt is bevállal horror áron, aztán hazamegy, bekapcsolja a tévét, rátapad a médiacsöcsre, azzal a szájában alszik el azzal a büszke tudattal, hogy ma egy picit közelebb került az ősi magyarokhoz. Az ilyenek már nem is emlékeznek arra, amit az iskolában tanultak magyar történelem címén. Az ő agyukban már a konzum-magyarság vert erős gyökereket: gagyit horror áron, mert magyar, és mellé az ideológia, ami követhetetlen, elcseszett és veszélyes.

A magyarságot nem a külföldről vérünkre ácsingózó zsidó hordák - vagy egyéb alteregóik - fogják elpusztítani, hanem azok a jószándékú önjelölt próféták, akik a leghangosabban aggódnak ezért a nemzetért. A hamis történelmükkel, a tolkieni mesevilágukkal, Seagal-t megszégyenítő harcművészeti zagyvaságaikkal és a CNC-s kézművességükkel, meg a kínai szeméttel, amiből székelyzászlót varrnak. Az iparáguk annyi szemetet termel, hogy egy egészségesebb lelkületű környezetvédő odaláncolná magát a szkitia boltok bejáratához, követelve, hogy a baromságokkal teleírt könyveikből teremtsenek a sámánok újra fákat. Nem beszélve a sértődöttségből inkább mindent maguknak megtartó, duzzogó akadémikusokról, akik ha néha meg is szellőztetik kutatásaik eredményét, az nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jut el a nagyközönségig.

Az ő jószándékuk övezi a magyarság pokolba vezető útját.

D.O.N.

Felbukkant az indexen egy írás, mely hivatkozásul a BBC History magazin 2012. májusi számát jelöli meg. A borítón ott díszeleg a fő téma: a kán kémfőnöke. Egy papról – Róbert (Lóbelt?) – szól, aki amellett, hogy állítólag részese volt a Magna Charta Libertatum (Nagy Szabadságlevél) létrejöttének, inspirálta keresztes barátait (nem azonosak vizipók haverjával) a mi Aranybullánk kikardoskodására, kockán elvesztegette hitét, majd beállt főspionnak Batu Kánhoz, aztán leszervezte a magyar történelem első jelentős propaganda hadjáratát a tatárok Magyarországra bevonulását elősegítendő, és nem mellesleg találkozott Julianus baráttal, aki éppen a pápának ment kémkedni tatár ügyben.

Jogos a kérdés: WTF?

Haladjunk sorjában: a BBC Magazin főszerkesztője Papp Gábor, aki 2006-ig a National Geographic magyar kiadását felügyelte, valamint korábban külpolitikai újságíró volt. A 2011-es bemutatkozáson elmondott beszéde szerint a BBC „különösen megbízható forrás”, s a magyar változat, szerződés szerint, 50%-ban onnan átvett anyagokat közöl.

Ennek megfelelően Rónay Gábor (alias Gabriel Ronay) szóban forgó cikke mellett közöl egy John Man nevű szerzőtől is írást Dzsingisz Kánról (balra), amiben  - lévén más forrásról szó – nem találkozunk Róbert ügynökkel. A sztorit megírta ugyanebben az időben a nol.hu is, ahol hivatkozásokat találunk a Times-ra, s ugyancsak Mr. Ronay-ba botlunk, aki kikutatta, hogy I. (Földnélküli) János angol király például el akarta adni az iszlámoknak Angliát, s ennek többek között a mi Róbert  - akkor még pap – ügynökünk vetett gáncsot.

Rónay Gábor az évek során Drakula legendájától (1972) a tatárok angoljának (1978) történetén keresztül eljutott a Száműzött Edwardig (1989). A BBC cikk szerzője erdélyi származású újságíró, iskoláit Budapesten és Edinburghben végezte. Magyarországon történelmet és lingvisztikát hallgatott. 1956-ban a forradalom hevében kiszökött Ausztriába, majd onnan egy tanulmányi program keretében Skóciába emigrált, ahol szláv és német szakot végzett. Jelenleg a Sunday Herald külpolitikai tudósítója.

Forrest futása

A nol.hu és az index írása majdnem szóról-szóra megegyezik a BBC magazinban közöltekkel, új információra nem bukkanhatunk bennük. Egy igazi középkori Forrest Gump-ba botlunk, aki angol királyi követként Mohammed al-Nasirral folytatott bizalmas beszélgetés során meggyőzi őt, hogy ne siessen János segítségére, majd hazatérve gondoskodik arról, hogy a Magna Charta tető alá kerüljön. Emiatt kell aztán menekülnie Angliából, s mint akkoriban a hozzá hasonló számkivetettek, beállt az éppen induló ötödik keresztes hadjáratba lovagnak. Ez a hadjárat hemzsegett a magyaroktól, hiszen a seregeket II. András magyar király vezette VI. Lipót osztrák főherceggel. Hősünk legközelebb a festői Damietta ostrománál bukkan föl, s haverkodik össze magyarokkal, akik boldogan tanítják a magyar nyelvre. Cserébe az értékes nyelvtan órákért, megfertőzi őket a Magna Charta eszmeiségével, s felbújtja őket arra, hogy hazatérvén igyekezzenek kicsikarni Andrásból minimum egy Aranybullát. De paplovagunk itt is hamar elmeszelte magát, mivel megszállottja volt a szerencsejátékoknak: hamarosan kivetették maguk közül a keresztesek, így meg sem állt Perzsiáig. A sors itt hozta össze az éppen novíciusokat toborzó mongol portyázókkal, akik a hivatali bürokrácia felduzzasztását nyugati műveltségű idegenlégiósokkal képzelték el. Gyorsan hagyta is magát meggyőzni, s hihetetlen sebességgel haladt felfelé a ranglétrán, mígnem egyszer csak ott találta magát Batu Kán mellett, mind főkém. Miután egyszer volt rokonaink megindultak kiruccanni az uncsitesóikhoz, derék spionfiókánk boldogan kémkedte nekik végig az ide vezető utat. Valahol Magna Hungaria környékén összefutott a mi Julianus barátunkkal is, akit ékes magyar nyelven köszöntött, s ettől a jó domonkos rendi szerzetes majdnem összepisilte magát (állítólag van róluk egy közös metszet is egy rég elveszett kódex kitépett oldalán). „A magyarok földjén találkozott a nevezett barát tatárokkal, sőt a tatár fejedelem követével (is). Ez magyarul, oroszul, kúnul, németül, bolgárul és tatárul beszélt, ugyancsak ez mondta, hogy a tatár sereg, amely akkor öt napi járóföldre volt tőlük, Németország ellen akar vonulni, csak egy másik seregre várakoznak, amelyet a fejedelem a perzsák elpusztítására küldött ki. Ugyanő mondta azt is, hogy a tatárok földjén van egy nagyszámú nép, minden emberi fajnál nagyobb és magasabb s olyan nagyfejű, hogy fejük – látszatra – egyáltalán nem is illik testükhöz. Ez a nemzet ki akar törni országából és hadakozni szándékozik mindazok ellen, akik ellenük akarnak szegülni s el akarnak pusztítani minden országot, amelyet csak meghódíthatnak”. Julianus erre nagy sebbel-lobbal nem az odavezető hosszú, hanem egy rövidebb úton sietett haza, hogy a közelgő veszélyről hírt hozhasson. Második útjára már kifejezetten azért ment, hogy közelebbről is megszemlélhesse a mongolok seregét. Egyesek szerint Julianus eleve kémkedni indult, s nem a magyarok őshazájának felkutatása volt a célja, hanem pápai követként az Európa keleti határán felbukkant népet akarta megtéríteni, s főnökei szándéka szerint rábírni egy szentföldi hadjáratra. „Elterjedt tehát a hír, hogy ez a barbár nép [a tatár] Kunország és Magyarország ellen készülődik, de hogy igaz-e ez a szóbeszéd, kiküldtek Magyarországról négy domonkos barátot, akik aztán száz nap alatt eljutottak a régi Magyarországba. Visszatérve jelentették, hogy a tatárok a régi Magyarországot már elfoglalták, és hatalmuk alá vették.”

Rokonlelkek, ha találkoznak: a mi hősünk sikeres működése által a mongol hadak mind közelebb kerültek Magyarországhoz, s hamarosan ott topogtak a küszöbön. Bizonyos fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint kémfőnökük ki-be járkált az országba, szervezte a propagandát és hol kedveskedve, hol fenyegetőzve próbált hatni IV. Bélára, ahogy az egy igazi spionhoz illik. Az utolsó figyelmeztetést követően aztán a nem szívesen fogadott tatár rokonok, aki valójában mongolok voltak, elkezdték hírhedt hosszú menetelésüket, a tatárjárást. Egy részük északról, a többi keletről jött, győzött a muhi csatában is, a királyunkat menekülésre kényszerítette, üldözőbe vette, de soha el nem fogta. A furfangos főhős ekkortájt a Sajó melletti síkságon lezajlott győztes küzdelem vérgőzös harcmezején egy „speciális hullarabló különítmény” (WTF?) élén tevékenykedett, s rálelt IV. Béla pecsétjére a fej nélküli kancellár  - bizonyára Csák Ugrin kalocsai érsek - zsebeiben. Az érdekes különítményt leszámítva a történetben csak egy bökkenő maradt: Ugron a mezőcsáti mocsarakban lelete halált, nem a muhi csatamezőn! Ezzel mit sem törődve a  következő komiszság ekkor pattant ki a furfangos Englishman fejéből: kiáltványt fogalmazott a király nevében, ellátta annak pecsétjével, kiválasztott pár papot, akiknek megkegyelmezett a vad horda és másológépnek használva őket sokszorosította a hamisítványt. A cél nem volt egyéb, mint zavart kelteni azzal, hogy renegát magyar főurak (mert árulók mindig voltak) és kunok (akiket András befogadott, mikor a mongol dúlás elől menekültek, akiket mindig is ferde szemmel méregettek a magyarok, s akik végül beintettek, majd angolosan távoztak a Balkán irányába) segítségével elterjesszék Béla üzenetét, hogy „ne féljetek a kutyák vadságától és dühétől, és otthonaitokból ne merészeljetek kimozdulni; ugyanis, bár bizonyos előre nem látható körülmények miatt elhagytuk mind a tábort, mind sátrainkat, mégis Isten kegyelméből lassankint igyekszünk azokat visszaszerezni és újból vitéz ütközetet vívni velük; ezért csak imádkozzatok, engedje meg nekünk a könyörületes Isten, hogy összezúzzuk ellenségeink fejét.” Szó se róla, egymást igazoló források erről hitelesen tájékoztatnak, felismerve a szöveg nyelvezetében a korábban meghódított területeken hasonló fondorlattal terjesztgetett hoaxokat, mi pedig eközben azt tanuljuk az iskolában, hogy Győr, Pannonhalma, és a nagyobb várak mind ellenálltak a dúlásnak, s azok magyar kézben is maradtak mindvégig.

A spamelés bejött ennek a leleményes kalandor papnak, a magyar várurak bedőltek neki, s a tatárok szabadon fosztogathatták az országot. Béla eközben a Felvidéken át éles balkanyart véve Haimburg felé menekült II. Frigyes invitálására, aki nem kevésbé volt körmönfont, mint az angol csúcském, s fogságba ejtette bizonyos korábbi eredetű elszámolási nézeteltérések miatt. Sikeres egyezkedés után Zágrábban, majd végül Trau-ban kötöttek ki. A tatárok elvonulás után Béla első dolga volt, hogy Frigyesen elégtételt vegyen segítőkészségéért, s a szabadulásuk zálogaként odaadott három nyugati vármegyét visszafoglalja. Ekkor ért el csúfos végkifejletéhez a mi Forrest Gump-unk kalandos élete is. Az eleddig leleményéről és furfangjáról híres kémfőnökünk valamiért ott kolbászolt Bécsújhely környékén nyolcadmagával, mikor Béla és Frigyes egymással szemben álldogált a Lajta partjain, a mongol elvtársak meg már Erdély keleti végénél jártak. El is fogták őket, és a hét down-kóros között csak egy egészségesnek tűnőt találtak, akit ráadásul Frigyes még a damiettai balhéból ismert, ahol faterjával, VI. Lipóttal kameóztak az ötödik keresztes hadjáratban. Csak akkor még tisztes magyarul tanuló keresztes vitéz volt, nem mongol hírszerző veterán, így hát ilyen-olyan kereszténység ellenes árulásai miatt rövid úton felagatták szegényt a munkatársaival együtt.

Róbert kalandos életének hitelesnek tűnő sztoriját Rónay Gábor előtt senki nem jegyezte le. Hogy is tehette volna bárki is, hiszen a kémfőnökökre leginkább a titokzatosság a jellemző, és az, hogy semmi sem biztos, illetve minden lehetséges. Ennyi erővel el is fogadhatnánk igaznak ezt a sztorit, de valljuk be őszintén, több mint bizarr, s egy alulfizetett alkoholista hollywood-i forgatókönyvíró sem merne ekkora történelmi scriptet kiizzadni magából.

Most komolyan...

Az indexet még csak megértem, hogy április 11. lévén pénteken a költészet napja helyett inkább a muhi csatát rángatta elő a kalendáriumból, mert az nem olyan snassz, mint verset olvasni, vagy József Attiláról írni, elvégre őt „csak” a vonat csapta el. De miért kellett ezt a történelmi kalandregényt úgy tálalni, mint a manapság amúgy össze-vissza kevert magyar történelem egy eddig nem ismert aspektusát? Cecey Péterről sem tanuljuk az iskolában történelem órán, hogy Dózsa György kincsét rejtegette, csak mert Gárdonyi arról írt könyvében, bár ez utóbbi regény minden bizonnyal értékesebb és a történelemhez hűebb, mint Mr Ronay „tanulmánya”. Kritikusai szerint a lelkes amatőr történész ugyan alapos kutatást végzett, de Róbert személyében minimum három, a krónikákban valóban szereplő angol embert gyúrt eggyé.

Mégis inkább azt érzi az ember, hogy a sztori lényege a régóta pedzegetett Magna Charta és Aranybulla közötti párhuzam köztudatban tartása. Sok helyen igyekeznek alátámasztani, hogy II. András királyi pecsétje (bullája) egy olyan okiratra került, melynek ihletője a Földnélküli Jánossal szembeszálló bárók által kikényszerített szerződés. Felbukkan egy pár ismert jogtörténész is a témában, mint Timon Ákos és Eckhard Ferenc, sőt előszertettel citálják Széchenyit is. Az igazság az, hogy minden esély meg volt arra, hogy a magyar törvényalkotásra hatással lévő személyek ismerjék az angol dokumentumot, azonban arra semmi bizonyíték nem merült fel eddig, hogy bármilyen ösztönzés érvényre jutott volna akár egy egyiptomi kikötő ostromakor köttetett barátság révén. A két dokumentumok tartalmi és formai hasonlóságai csak egy dologra engednek igazán következtetni, az pedig nem más, mint a magyar társadalom akkori európai szintű fejlettsége. Ugyanakkor annak is szomorú mementója, hogy a nemzetünk sorsa ezután korántsem alakult annak megfelelően, s ebben leginkább földrajzi elhelyezkedésünk és az országunkat fenyegető idegen hatalmak igencsak kivették részüket.

Róbert atyafi kalandos életútja maradjon meg egy történelmi eseményekkel gazdagon díszített izgalmas regénynek, ne akarjuk nemzetünk kanonizált históriájának elfogadtatni, és főleg ne akarjunk ismeretekkel kevésbé felvértezettebbeket általa félrevezetni, mert annak rossz vége lesz. Elvégre Umberto Eco Baudolinóját sem tanulják a talján nebulók történelem órán.

D.O.N.

Pilisborosjenő mellett, a Fő út 91. után található játszótér mellett raktam le a kocsit, s onnan egy kellemes gyalogtúrával, kb. 45 perc alatt értem el "Eger várát". Közben elhaladtam a Teve-szikla felett is - a csodálatos látvány feledteti azt, hogy csak egy film díszletével van dolgunk - már ami a várat illeti.

Javaslom annak, aki még nem látta, hogy feltétlenül nézze meg. Azonban felejtse el a neten fellelhető GPS-koordinátákat, a legegyszerűbb, ha bepötyögi a gépbe, hogy Pilisborosjenő, Fő út 91. Onnan már látni a játszóteret, s a murvás úton csak egyenesen előre!

Ottjártamkor pár tipikusan újmagyar - és szlovák -  turista kocsit nem kímélve szépen elautózott a várig és vissza, letudva a hétvégi túrázást. Ezt nem javaslom, az egészben az a lényeg, hogy gyalogszerrel, az erdőt hallgatva, jókedvűen, feloldódva pihenjünk!

A teve-szikla. Természetesen visz mellette turista útvonal, s aki gondolja, össze lehet kötni a várlátogatással. Mi egy kicsit későn érkeztünk már a helyszínre, ezért kihagytuk.

Egy magaslatról alátekintve megpillantjuk a várat.

A díszletként felépített várat a stáb magára hagyta, s az enyészeté lett. Széthordták, a környékét beszemetelték, a falakon firkálmányok. A 2008-as helyreállítás utáni állapot hasonlóan lehangoló képet fest.

Ezt a részletet könnyen fel lehet ismerni Várkonyi filmjéből.

D.O.N.

Miért van az, hogy a kannyulak párzási szokásait taglaló állatorvosi disszertációtól és az észak-koreai műbalhétól kiindulva egyaránt a zsidóknál kötünk ki, és hobbinácik bizonygatják magukról, hogy ők nem is azok? Miért kell itthon mindenbe belekeverni ezt a nekifutásból is hatalmas baromsághalmazt? Mi szükség van arra, hogy még a csalánteába is rántás keverjünk?

Miért van az, hogy ma Magyarországon valaki csak zsidóbérenc, bérrettegő ronvérebista judeo-bolsiköcsög és hasonló frappáns infantilisan elnevezett nem-magyar lehet, ha nem ugyanazt fújja, mint a bakancsos, kopasz, hörgőrokker "bírósági papírom van róla, hogy nem náci" szalonmagyarok? Mi a büdös franc köze van ezeknek a dolgoknak egymáshoz? Mert Pörzse meg a többi nagyokos kitalálta? Mert a "díjamat kurucságból nem fogadom el" nevenincs gyatra médiaszemélytelenség ezt fröcsögi?

Hova süllyedt ennek az egykor Ady-kat, Deákokat, Kossuthokat és Széchenyiket szülött országnak az intelligenciája? Itt mindenki önként vágta a sarokba az érettségijét? Vagy ilyen sokan vették meg azt az ecserin? Hol nőttek föl a mai magyar állampolgárok, és milyen iskolába jártak, hogy önként és dalolva tiporják sárba a taníttatásukra fecsérelt gyermekéveiket? Ki volt az, aki kitalálta, hogy minden hazugság, amit eddig mondtak, és a bölcsek köve Vonáéknál van, amit a gárda őriz? Vagy akárki? - Ezek a saját kondájukban nem tudják egymásról, hogy ki a díszkan és ki az emse, a kondás meg szarik az egészbe bele. Az egyik szentkoronázik, a másik mocskoszsidózik, a harmadik földtörvénnyel haknizik végig az országon székely himnuszt dúdolva, székelyzászlóval takarózva, a negyedik meg összeesküvő zsidókra és cigányokra vadászik ukrán kiszuperált UAZ-okból - nincs ezeknek egységes céljuk, csak a saját hibbant elgondolásukból kiöklendezett magyarságuk, meg az álhagyományokat kitaláló nefossámánjaik. Az egyik nap még templomot akar visszaépíteni, a másikon már írtaná a zsidókat. Igazi csürhe, cél nélkül tántorgó részeg horda, lármázó csimpánzok gyülekezete. Ez az új Magyarország? Ehhez akarják visszacsatolni az elvett területeket? Ebbe a kulturális pöcegödörbe újabb raklapnyi szemetet?

Akinek esze van, menekül ebből a maradék országból is, mert a mindenkori kormány szabadrabol, az értelmiség elment kurvának, a kultúrát a ferdehajlamúak diktálják és minden utcasarkon zsidó hódítókkal riogatnak minket az önjelölt hannibálok. A magyaroknak megzápult az agyuk. A kilátástalanság, a kizsákmányoltság, a jövő nélküliség, a konvencionalizmus, a nonkonformizmus, a folyamatos félelemben tartás és a hamis magyarság erőltetése hányingerre ingerel minden percben. A kereskedelmi média fújja a maga hülyeségeit, sztárcsinálás folyik minden konyhában, a gyerekek előtt az a kép villódzik, hogy "tanulni minek, elég, ha divatirányzatokban fejezed ki önmagad, ne gondolkodj, majd mi megmondjuk, mit tegyél, mitől félj, kinek higgy. Felejtsd el a helyesírást, új magyar nyelvet alkotunk neked, vegyél kézműves lószart, azzal kenegesd a piros pöttyöket a valagadon". Szőjük az összeesküvés-elméleteket arról, hogy ezt a sanyarú sorsú országot mindenki meg akarja hódítani, mindenki magyar vérre szomjazik, de főleg a zsidók, kell a vizünk, kell a földünk, kell a seggünk, mert az a jövő pinája. - De most őszintén: kinek kellene innen bármi is?

Ezt az országot egyvalami veszélyezteti igazán: az a sok szemét, ami mostanra már komoly méreteket ölt. A sok hülye paraszt, amelyik kitalálta, hogy neki nem kell a zsidók pénze, ő vissza akar térni az ősközösségbe. Nem jut el a csökött agyával odáig, hogy az a gatya, amibe az import kanadai lencsétől fingik, az kínai. Nem fogja fel a mikronnyi értelmével, hogy a panellakása, ahová olcsó német hulladéksörtől részegen hazatántorog, az nem abból a megalázó fizetéséből van, amit egy multinál keresett meg, hanem hitelből, amit azért kapott, mert önerőből soha nem tudta volna megvenni. Bele se gondol, hogy a teszkós plazmatévéje meg lidlis okostelefonja sem magyar, de még az a trikolór sem, amit nemzeti érzelmektől és savanyú kurucságtól bűzlő zsidógyűlölő, de kapitalista szemléletű műmagyarságot áruló kisboltban vett. Soha még csak eszébe sem jutott önerőből megtermelni magának a kaját, inkább ment akciózni a spárba mert most matricát is lehet mellé kapni, jó lesz a gyereknek. Ott tolakodik az inzulinon nevelt vízbázisú sonkáért, meg pecsétes műtikszaros tojásért és veszi a csokit soha nem látott figurás totemállatot húsvétra. Csorgó nyállal csodálkozik a hagyományőrző piacokon, ahol félhavi fizetésébe került egy CNC-gépben „kézzel faragott” fatányér, ötezer a tökipompos és nyócezer a kürtős kalács, mert az igaz magyar, s mint olyan, legfőbb ismérve, hogy drága, kevés és silány minőségű. Mert a magyar nem az a fajta, aki a tudását ingyen adja a fajtársának. Ingyen nincs semmi, főleg nem a know-how.

Ez a mai hősmagyar, ez akarja megmondani, hogy kik a magyarság ellenségei, határozott véleménye van arról, hogy a zsidóbérenc magyar tudományos társaságok meghamisították a történelmet a kutya komcsikkal együtt, mert nem csak Jézus, de az a nyomorult Romulus és Remus is szittya széki hunok voltak, Árpád-házi nőgyógyászokkal karöltve akar alkotmányozni és vissza akarja kapni az ukrán aranybányákat. Kifejlett nemzeti öntudattól vezérelve követeli a románoktól a fajtársi székelyek autonómiáját, akik közül az értelmesebbje legszívesebben letagadná, hogy valaha is rokonok voltak. Kommersz festékmarót iszik pálinka gyanánt, mert „ecsém ezt a receptet egy sámántól tanultam, ez az igazán magyar, hazaáruló vagy, ha nem ezt iszod”. Olyan bort iszik, ami a lábgombát körömmel együtt marja le, és amit sör gyanánt fogyaszt, azt az általa bőszen tagadott középkorban az asztal alatt gyűjtötték össze és vezették az ivón kívülre. A kitalált hagyományai annyira magyarak, mint a központilag kinvezett hungarikumjaink, a határaink között világhíres rákkeltő magyar konyhaművészetünk, a sznobizmuson érlelt magyar boraink, és az a "víredet veszem, ha nem fizetsz, nyugati köcsög" vendégszeretetünk.

De ha vigad, sírva vigad, ha részeg, akkor magyar igazán, tépi őt a balsors, a víg esztendőt áruhitelből fedezi, s a múltban is a jelenben is a soha nem volt jövőt bűnhődi.

Ecce homo hungaricus.

D.O.N.

Az első komment megérdemel egy posztot.

Nagy Attila Zoltán2013.03.25. 12:12:57

Kedves DON!
Azt hiszem nagyon profán módon próbálod megfogni az egész témakört, még ha ebből a szemszögből olyan dolgokra is világítasz rá, amit jogos kritikának érzek.
Egyrészt a Szent Koronát beavatási koronának tartják. Ehhez valahogy meg kellene fogni a beavatást, mint fogalmat, hogy pontosan mit is jelent ez a szó. Aki hisz valami természetfeletti, misztikus, spirituális dologban, annak természetesen ennek az értelmezése nem jelent gondot. De azt gondolom, hogy ez a fogalom teljesen jól megfogható akár ateista, materialista felfogással is. Ha valaki csinált már valamit legalább félprofi szinten, akkor az adott tevékenységről van olyan tudása, amit nem tud megfogalmazni, amit nem tud közvetlenül átadni. Ez olyan, mint a tánc. Ha valaki csak nézi, akkor egyszerű ütemes mozgatása a különböző testrészeknek. Ő persze érhető módon fel fogja tenni a kérdést, hogy mi ebben a pláne, mi értelme van az egésznek. Aki viszont táncos – tud annyira táncolni, hogy nem kell a mozgására koncentrálni, olyan természetes a számára a tánc, mint bárkinek a beszéd –, az valami olyan dolgot fog megélni tánc közben, amit nagyon nehéz szavakba önteni, és másnak az élményt meg ilyen módon átadni annak, aki életében nem táncolt, gyakorlatilag lehetetlen. Egyféleképpen lehet ezt a „tudást” átadni, ha a nem táncoló illetőt megtanítod táncolni, beavatod ennek a „tudománynak” a rejtelmeibe. Hogy melyik lábát tegye melyik után, azt meg tudod mutatni, azt meg tudod tanítani. De hogy mit is jelenet mindez, mi a lényege, az csak kizárólag benne születhet meg. Én azt gondolom, valahogy így lehet megfogni a beavatás fogalmát. Olyan tudás, amit csak beavatódás során, kizárólag megéléssel lehet megszerezni.
Én azt gondolom, hogy pont emiatt nem mindegy, hogy mit tanítunk a leendő uralkodónak, a népnek, mindenkinek a koronáról. Egészen más íze van, ha azt mondjuk, hogy királlyá fogunk avatni, egy olyan beavatáson fogsz átesni, ami során valóban királlyá válsz, valami olyan tudás birtokába fogsz kerülni, amit más módon nem lehet elérni. Meg egészen más íze van annak, ha azt mondjuk, hogy lesz valami díszes ünnepség a népnek, hadd örüljenek, a fejedre teszünk valami ékszert, mert az jól néz ki. Pont olyan ez, mint az esküvő. Abban is van valami misztikus, beavatási jelleg. Valahol azért mindenki érti szerintem, mi a különbség egy mai esküvő között, meg aközött, hogy a pár bemegy a hivatalba, aláír néhány hivatalos iratot, és ennek örömére elmegy egyet bulizni a rokonokkal, ismerősökkel. Szerintem még a legmélyebben materialista ember is érzi, hogy a kettő azért nem ugyanaz. Nem azért, mert Isten, vagy valami természetfölötti, spirituális erő közrejátszana, hanem nemes egyszerűséggel azért, mert nem ugyanazt éli meg, aki benne van – akár házasodóként, akár ennek tanújaként –, nem ugyanolyan súllyal.
És valahol számomra itt nyer értelmet a Szent Korona-tan. Egyrészt a fentebb leírt beavatási jellege miatt. Másrészt még egy nagyon fontos vonulata van a dolognak, ami nekem mindenképpen szimpatikus. „A Szent Korona minden hatalom és jog forrása, a legfőbb felség.” Szerintem valahol itt van a lényeg. A korona egyfajta szimbóluma a hatalomnak. Sőt több is mint szimbóluma, hiszen pont az a lényeg, hogy az egészet nem csak szimbólumként, hanem konkrétumként kell felfogni. Ha a király tudatában van annak, hogy nem ő a hatalom birtokosa, ő csak egy csatorna, amin keresztül a hatalom érvényesül, akkor – ha ennek a lényegét megérti – egészen más módon fogja a hatalmát használni. Ha tudja, hogy a hatalomnak bár ő az elsődleges megnyilvánítója, de abban ugyanúgy részesül a nép is, aki alkalmasint _jogosan_ fogja elűzni, megölni, leváltani a királyt, ha az nem az ország, hanem a saját érdekei mentén uralkodik, akkor annak azért egészen más jellege van. Ugyanígy a nép számára is lényeges ez a tanítás, hiszen a népnek – nekünk – is tudatunkban kell, hogy legyen, hogy nem alárendeltjei vagyunk az uralkodónak, hanem mellérendeltjei, viszont a királyt választjuk meg annak a személynek, akiről azt gondoljuk, hogy az ország érdekeit megfelelően képviseli a hatalma által. Így az ő döntéseit el kell fogadnunk, még ha nem is értjük, vagy nem is értünk vele egyet, kizárólag akkor nem, ha teljesen egyértelműen a király a hatalmát nem az ország érdekeinek megfelelően használja. Ebben az esetben úgymond megszűnik a kapcsolat a király és a hatalom forrása között, magyarán a király elveszíti a hatalmát.
Alapvetően kétféle államszerveződés van, a többi ezeknek a különböző változatai, esetlegesen keverékei. Az egyik az, amikor egy – esetleg több – ember kezében összpontosul a hatalom. Ezzel az a gond, hogy akinek a kezében a hatalom van, az vissza is tud élni vele, a saját érdekeinek, jellemhibáinak, neadjisten elmezavarának eszközéül használva azt. A másik uralkodási forma, mikor a hatalomból mindenki – vagy legalábbis a legtöbb ember – részesül. Ezzel is gond van, hiszen ahány ember, annyi egyéni, szűk látókörű érdek. Mert az emberek jó része tényleg szűk látókörű, nem feltétlenül látja át a dolgok mélyebb következményeit, így a tömeg mindig rosszabb döntéseket hoz, mint ha valaki olyan uralkodik, akinek megvan az ehhez való affinitása. (Az emberek többsége megszavazná az ingyen sört, nem látva át, milyen hatása lenne ennek a gazdaságra, a sörgyártásra, stb…) A történelem során váltogatták egymást ezek a formák, és erre a problémára nem igazán sikerült jó megoldást találni.
A Szent Korona-tan ebből a szempontból egy érdekes megoldást ad. Azt fogalmazza meg, hogy nem a király a hatalom feje, de nem is a nép a hatalom feje. Viszont mégis kell, hogy a hatalmi hierarchiának legyen egy csúcsa, így azt az embereken kívülre helyezi. Ez azért nem teljesen egyedi megoldás, hiszen sok kultúrában volt ugye az, hogy a király „Isten akaratából” lett király, Isten szószólója, vagy maga is kvázi isteni, félisteni rangban van. De ez túl közvetlen kijelentés, ilyen módon mégis azt a benyomást keltheti az uralkodóban, hogy ő bizony Isten jó haverja, akivel Isten minden bizonnyal elnézőbb lesz, stb… A korona nálunk egy közbeiktatott állomás, ami nem ítélkezik, nem mindenható, sőt még csak nem is „ő” a hatalom forrása, hanem ő is csak annak közvetítője, csatornája. A hatalmi hierarchiának egy olyan feje, aki jellegéből fakadóan nem tud a hatalmával közvetlenül élni, így visszaélni sem. Én azt gondolom, hogy ha a nép és a király is ezt megértve, ennek tudatában teszi a dolgát, akkor az sokkal jobban tudatosítja a tényleges viszonyukat egymáshoz.
Nem gondolom, hogy ez egyszerű jogi csűrés-csavarás lenne, sokkal inkább egy nagyon fontos dolog megtanítása, szimbolikus, mitikus formában.
Persze az, hogy milyen ezoterikus katyvaszt kreáltak az egész mögé, az teljesen más kérdés, erre nagyon szépen rávilágítottál a cikkben, de valahogy – szerintem – nem sikerült ezeket levetkőztetve megtalálni azt, hogy mi a valódi lényeg. Akik az ezoterikus, áltudományos katyvasszal nyakon öntötték szegény Szent Koronát, ők pontosan ugyanúgy félreértik a lényegét, hasonló módon mint azok, akik megpróbálják ennyire profán módon értelmezni azt. Ez pont olyan, mint a véres hurka. Lehet fennkölt ódákat is zengeni róla, úgy beszélni róla, mint Isten csodájáról, gasztronómai különlegességről, az ízvilágok tökéletesen harmonikus rendszeréről, stb… Meg lehet úgy is vélekedni róla, mint egy döglött állatról, amit a saját belébe daráltunk bele. Valahogy mindkét felfogást erősen túlzottnak, torznak érzem, és egyik sem arról szól, amit egy véres hurka elfogyasztása során megélek.
Felmerült még jópár tényleges, konkrét téma is a cikkben, amire most nem reagálnék. A fentiek tükrében azt gondolom, hogy tökéletesen lényegtelen részletkérdés, hogy most mikor és ki találta ki az egész Szent Korona-tant, ki küldte a koronát, történelmileg honnan származik a magyar nép, X. Y. hova nyilatkozott a témával kapcsolatban. Ebben is erősen egyoldalúnak tartom a megközelítésedet, de szerintem pont annyira lényegtelen, minthogy Artúr király létezett-e, Mátyás király valóban járta-e az országot álruhában, vagy ténylegesen olyanok voltak-e, amilyennek a róluk szóló mese lefesti őket. Annál lényegesebb, hogy mire világít rá a róluk szóló mese, mi az, amit meg lehet tanulni, ha az ember megpróbálja megérteni, mit is mondanak ezek a mesék, történetek valójában. A tényleges történelmi személyük ebből a szempontból teljesen indifferens kérdés, persze másik oldalról azért azt is jó tudni, hogy kik voltak ők valójában, de a tanítás az, ami itt a lényeg, a hozzájuk kötődő személyek, tárgyak csak ennek a tanításnak a hordozói, megtestesítői.

Kedves Zoltán!

Üdvözöllek első kommentelőként a blogomon, s egyben köszönöm a hozzászólásodat!

Ahogy a poszt elején is említettem, nem élcelődni szerettem volna a Szent Koronával. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mit jelképez ez a tárgy egy magyar embernek, értem az üzenetét. A legnagyobb problémám a köréje szőtt mondakörrel van, minden egyes hamisan és érdekből leírt szóval, amelyet összefüggésbe hoznak vele, amely sérti az ő eredeti szándékait.

Bánt és dühít, hogy magyarságom azon ódiumát kell viselnem, hogy együtt kell élnem az efféle önjelölt megváltókkal, nemzetvezetőkkel, sámánokkal, javasokkal és ki tudja, miféle ősmagyar elöljáróságot rángatnak még elő a tarsoly mélyéről. A magyar nép történetét nem lehet ma már politikamentesen tanítani sem. Ha valaki a finn-ugor nyelvi rokonság mellett van, az hazaáruló, nemzetvesztő, zsidóbérenc, mert csak az az igaz magyar, aki szkíta ősökre, turáni eredetre és a hasonlóakra esküszik. A történelem nem hit kérdése, a múlt nem meggyőződés tárgya, a múlt megváltoztathatatlan, a jövőnk záloga. Mégis milyen jövő vár arra a nemzetre, amelyiknek százféle múltja van, attól függően, hogy kit kérdezel? Hamis múlttal csalfa jelenünk és igaztalan jövőnk lehet csak.

A szentkorona-tan álszentjeiről akartam itt szólni, elkerülhetetlenül érintve bizonyos alapvető fogalmakat, mert nem csak "beavatottak" olvashatják ezt a posztot. Azokról akartam írni, akik köréje szőtték a zavaros katyvaszt, akik össze akarják hozni Arthurral a magyarokat, akik tagadják a középkort, s 300 évet kivennének a történelemből (mert gyenge érv az, hogy nem a tett a lényeg, hanem annak üzenete - hiszen egy pofonnak lehet üzenete, de a sajgó pirosság tovább tart és élesebben hat). Azokról, akik politikai ügyet képesek csinálni ebből a szent ereklyéből, a Gyöngyöspataiak marhaságáról, a Magyarok Szövetségének lázálmairól, az egykori koronázó templom helyén nemzeti kegyhelyet kialakítani akarókról, azokról, akik a Pilisbe képzelik a Föld szívcsakráját, meggyőződve arról, hogy mi ellenünk az egész világ ezért esküdött össze – ja, meg a vizünkért. Azokról, akik sírva szaggatják ruháikat, hogy fogy a magyar, elveszünk, mert zsidókat akarnak betelepíteni a helyünkre, zsidót látnak minden utcasarkon és nemzetközi összeesküvőket minden bokorban, akik szegény csonka Magyarországra törnek szinte percenként. Azok, akik székely zászlót lengetnek, akik a revizióért harcolnak, akik "vesszen trianon"-oznak, akik a Felvidéket vissza akarják kapni a mai napig Erdéllyel, Bácskával, Bánáttal együtt. Akik mentelnek a békemeneteken egy ködös politikai célért, akiknek a GDP a mumus, ami az ágyuk alatt lakik, a szekrényben meg komcsi csontvázok zörögnek, akik a Rotschildeket meg a Fuggerket tartják a sátán földi helytartóinak, akik attól magyarok, hogy utálják a románokat. Azok, akik NAGYBETŰKKEL képesek csak nyomatékosítani, akik silány nyelvi eszköztárral megáldva egybeírják az elváló igekötőket, akik annyira magyarok, hogy nagy ívben tesznek a helyesírásra. Ezekből van elegem. Mert ezek a kellő műveltséggel nem rendelkező tömeget orruknál fogva vezetve megfertőzik azt egy hamis nemzeti öntudattal, ami nem vezet sehová, s ha mégis elérnék céljaikat, önmaguk ellen fordulva csak a "legmagyarabbak" maradnának a végén: azok ketten - vagy az az egy.

Mindig van egy magyarabb, sosem lehetsz ezeknek elég magyar.

Elegem van a naponta csőddel és pusztulással fenyegetőkből, akik a saját nemzetüket riogatják, kongatják a vészharangot, rettegésben tartják a cinkos médián keresztül az egész valóság-show-n cseperedő agyatlan társadalmat. Elegem van a sok buta emberből, akik ugyanazt az általános iskolát végezték mint én, de kérdezés nélkül elhiszik, hogy amit ott tanultak, az liberális (és főleg) zsidó hazudozás, az pedig igazság odaát van, a lószartól bűzlő jurtában, Bugacon. Elegem van a plasztikmagyarokból, a minden héten új hagyományt felfedezőkből, a rovósámánná lett kohászokból, az OKJ-s táltosokból és az Árpád-házi nőgyógyászokból.

Egyoldalú megközelítésnek tűnhet ez, de nem lehet elégszer felemelni azért a szavunkat, hogy ne hagyja senki az ilyen kézenfekvő marhaságokat elterjedni. Az internetes közösségi oldalak kiváló táptalaját képezik az efféle acatnak, s vígan burjánzik a totális elmebaj minden csatornán keresztül.

Nem akarom elfogadni, hogy ez a társadalom végképp elhülyült, és önként hagyja magát lealacsonyítani egy ösztönlény szintjére, akinek megmondják, mit tegyen és tálalnak neki egy hamis világnézetet, mert az emberi agyat valamivel traktálni kell ahhoz, hogy ne tegyen fel kérdéseket, ne figyeljen fel összefüggésekre. Nem hiszem el, hogy idézetekkel kell teletömni mindenki agyát, amit egykor valóban nagy emberek mondtak, csak éppen teljesen más élethelyzetben, egy olyan világban, amikor még divat volt gondolkodni, s bizonyos helyeken el is várták. Nem akarom elhinni, hogy az elköltött forintjaim alapján vagyok magyarabb másoknál, hogy a nemzeti lókolbász háromszor annyiba kerül, mint az, amit a hentesnél veszek. Ha nem hordok tarsolyt és nincs kínai műszálból 700 forintos magyar zászlóm, hazaáruló vagyok.

Beavatott nem lehet mindenki. Ahogy a beavatás sem feltétlenül spirituális dolog, főleg amilyen példákat te is hoztál. Nem lehet mindenki táncos; vannak, akik egyszerűen nem alkalmasak arra, hogy beavassák őket. Ahogy írtad, a mozdulatokat bárki megtanulhatja, attól még nem lesz táncos. De nincs is szükség arra, hogy mindenki az legyen. A gyűrűt bármely tetszőleges két ember egymás ujjára húzhatja, aláírhatja az anyakönyvet, de attól még nem lesznek férj és feleség. A Szent Koronát bárki önként a fejére emelheti vagy emeltetheti, attól még nem lesz jó vezetője ennek a nemzetnek. Mert önmagában a Korona sem ad tudást és bölcsességet. A beavatás egy olyan aktus, melyet egy bölcs közösség határozata előz meg. A beavatottság legfőbb kritériuma a kiválasztottság kell legyen. De ahogy manapság megváltókból, úgy kiválasztottakból is bőven túljelentkezés van, pedig a beavatottság nem tömegcikk. Egyre több ember él a Földön, de a létszámnövekedés nem hozza magával a kiválaszottak körének bővülését, csupán a hamis énképpel rendelkezők csoportját duzzasztja. Kevés ma a kiválaszott - már ha van egyáltalán. Mert ez nem marketing kérdése, ez egyszerűen adott - nem az a kiválasztott, akinek jobb a PR-ja, itt nem működik a new age-s baromság, hogy lehetsz bármi, csak akarnod kell. Ide az akarat kevés. A társadalom bölcsességén múlik az, hogy felfigyel-e az igazira, akit beavatottként vezetőjének megtehet - de bölcs társadalom sincs már. Ahol akár egy ember is képes kételkedés nélkül elfogadni egy állítást, s önjelölt avatottak szavára adni, vagyis képtelen az önálló gondolkodásra, abban a közösségben mindig a kelleténél egyel több kiválaszott lesz.

A Szent Korona származzon bárhonnan, nem szabad engedni, hogy politikai aspirációk eszközévé degradálódjon, márpedig most erre tart a világ: hamis történelem, ködös eredetmítoszok, hazug jelentés, számító tettek.

El a kezekkel a Koronától hitvány aljanépség!

D.O.N.

Távol áll tőlem, hogy a magyar nemzet egyik alapvető jelképével, a Szent Koronával élcelődjek - nem úgy, mint a gyöngyöspataiak. Célom az, hogy az e jelképpel tetszelgők, annak szellemiségével visszaélők kártékonyságára felhívjam a figyelmet. Éppen a minap vágták a fejemhez egy beszélgetés alkalmával, hogy nem vagyok igaz magyar, mert véleményemmel ellene mondok a „szentkorona-tan”-nak, nemzetáruló vagyok. Valójában ezen durrant el az agyam, mert az nem tudta senki elmagyarázni világosan és érthetően, hogy mi az a bizonyos tan, aminek ellentmondok. Ezért úgy döntöttem, utána olvasgatok ennek az egész dolognak.

A Szent Korona

„A Szent Korona a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban.” 2000. I. tv.

-- 0 --

"Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét." Nemzeti hitvallás

Hát kérem, van ugyebár egy, a magyarságunkat, egységünket és szellemiségünket megtestesítő ereklye, amiről a ránk jellemző módon a mai napig nincs konszenzus. Ugyanakkor szokás szerint Jézustól Atilláig (mert sokaknak nem Attila volt a hun, hanem Atilla) mindenki bele van keverve, de ott találjuk még Romulust és Rémust is, akik rovósámánjaink szerint széki-hunok voltak, és Manit, a vándorprófétát, aki – saját bevallása szerint – a legnagyobb volt a próféták között.

Vannak, akik azt mondják, már Jézust is beavatottá tette, amikor az indus-völgyi tanulmányútjáról hazatérve előbb fejedelemmé, majd királlyá avatták egy aranykoronával - azt nem is mondtam, hogy ő (is) a Nimród-Gilgames-Árpád vérvonalba tartozik. Eszerint a téveszme szerint ezzel koronázták királlyá Istvánt is. Nem azzal, amit a pápa küldött volna neki, mert azt nem bírták kivárni, hiszen a nyakukon volt 1000. augusztus 20. (tényleg nem aznap koronázták meg Istvánt, de vannak, akik ebben hisznek). Ebben a buliban mindenki beavatott volt, még az Apó-síkság-on (manapság csak szimplán Pó-síkság) héderelő avarok is, akik a pápának adtak csupa szívjóságból egy liliomos arany koronát, hogy legyen mihez nyúlni, ha valakit netán elfogna a koronázhatnék a Jász-síkságon (igen, az a Jász-síkság). Szóval az idő szűke és a már akkor is dívó nehézkes bürokrácia (az Asterix-legendáriumból tudjuk, hogy római találmány) miatt kellett hamar-gyorsan megkoronázni Istvánt, hogy kijöjjön az 1000 év kerek évszámra (ha tudták volna, hogy a középkor csak kitalált...). Így utólag vitték el megáldatni II. Szilveszter pápához a koronát, aki miután megértette az eléje tett arany korona telepatikus parancsát, a lengyelek helyett (mert akkoriban ők is koronázni akartak, csak nekik nem volt fix dátumuk) nekünk, magyaroknak küldte el a liliomos koronát, amivel Istvánt másodszor 1001. augusztus 20-án koronázták meg. Ez úgy történt, hogy először a fejére tették az eredeti, nagyon szakrális és telepatikusan parancsoló uruki arany koronát (a Jézust is beavató koronáról beszélek), majd arra ráhelyezték a liliomosat (az avar féle koronát), ami természetesen pont passzolt az alatta lévőre (vagy nagyfejűek voltak az avarok, vagy eleve ezzel a céllal készítették ekkorára). Végül a korona a mai formáját I. (Szent) László fején nyerte el, aki egy ideig húzódozott tőle és Salamon király haláláig nem is akarta elfogadni (igen, nekem is felettébb zavarosan hangzik). Amikor aztán végül a fejére került, akkorra már Dajka sámán, aki valahol Magyarka Beavatott Központban iperedett, elhelyezett benne olyan rezgő kavicsokat, amelyek a 24 hun törzsszövetség beavatottjainak gondolatait közvetítették. Ellátták továbbá olyan rezgő kavicsokkal is, amelyek összeköttetést biztosítanak a viselőjének a szíriusz-rendszer-beli őshazával. A kövek egyébként Arvisura-Anyahita hozományként kerültek Ataiszra kr.e. 8508-ban.

Arvisura-Anyahita csoportja Kaltes-asszony bolygójáról, azaz a Szíriusz rendszerből érkezett. A nagy köd miatt űrhajójuk a Kékleny-hegységben balesetet szenvedett. A fedélzeten tartózkodó utasoknak ugyan nem esett bajuk, ám már nem tudtak visszamenni a bolygójukra. Így Ataiszban maradtak, és a környezetükben élő régi kaltesi eredetű népek mellett találtak új otthonra. Ataisz nevét a Tórem mitológiából ismert Atya-Istenről, Ata-Isisről kapta, a Csendes-óceánon volt található, a jelenlegi Hawaii-szigetek képezték az észak-, északkeleti csücskét. A jövevények fő feladatuknak tekintették, hogy a barlangokban és a fákra épített indalakásokban élő őslakók között megszüntessék az emberevést. Anyahita magával hozta a Kaltes-asszony földjéről származó egyistenhitet is. Be akarta bizonyítani utódainak, hogy az égből eredő hitvilág lesz az, amelyik az ataiszi őslakók és menekültek között megteremti majd a jólétet.

Nem baj, ha a fenti rész után elszívunk egy cigit. Egy talán nem is elég...

Egy másik verzió nem ennyire vadregényes, mentes a tolkieni fordulatoktól, s egyszerű tudományos megállapításokon alapszik. Azonban hozzá kell tenni azt is, hogy legalább negyven különböző elmélet létezik, s ezek részben fedik is egymást. Ahogy én is tanultam az iskolában (bár én még a „coccialista-marcista” időkben lettem okítva), a koronát II. Szilveszter pápa küldte el Istvánnak, hogy a kereszténység felvételével Magyarország királyává koronázhassák. De beszélnek később összeillesztett koronáról, amely elgondolás szerint az alsó abroncs rész (görög) és a felső pánt rész (latin) a rajtuk található feliratokból következően nem egy időben keletkeztek, tehát nem lehet Szent István koronája – erre elsőként 1790-ben egy Weszprémi István nevű orvos figyelt fel. Két különböző korona későbbi egyesítéséről mesél nekünk Jókai is „A magyar nemzet története regényes rajzokban” című kötetében, amikor azt említi, hogy a „lengyeleknek szánt koronát” miként „adá át Sylvester pápa első István magyar király számára”, s „hogy ez képezi a magyar korona felső részét”. Míg „a magyar korona alsó részét, a több ágú diadémot Dukas görög császár küldé később Geiza hercegnek”, s „mind a kettőt egyesítve viselik az utánuk következett magyar királyok”.

A Szent Korona első hiteles ábrázolása a Fugger família krónikájában lelhető fel, s abból az időből datálódik, amikor V. László anyja, Erzsébet ellopta azt az országból, hogy biztosítsa gyermekkorú fia megkoronázást, majd zálogba adta azt Frigyesnek. A német császár vagyonának kezelésével a Fugger család foglalkozott, így kerülhettek kapcsolatba a Szent Koronával ők is.

A Szent Koronát 1978-ban szállították haza az USA-ból, elhelyezték a Nemzeti Múzeumban, s ekkor nyílt lehetőség annak szakértői vizsgálatára. E kutatást végzők megállapítása szerint a korona egységes szerkezetet alkot, s kizárt, hogy két eltérő időpontban készült tárgy későbbi összeillesztéséről van szó. Továbbá a korábban éppen a különállóságot alátámasztó görög és latin feliratokról bebizonyosodni látszott, hogy egy műhelyben, egy adott eljárással készültek. A rajta lévő ábrázolásokból kiderül, hogy nem készülhettek előbb, mint a niceai zsinat, vagyis i.sz. 325. Keletkezésének helyét pedig a Fekete-tenger keleti partvidékének térségébe helyezik. A tudományos kutatás eredményeit, azok utóéletét az abban részt vevők kellő mértékben feldolgozták, köztük a fentiek forrásául szolgáló Csomor Lajos is. A magyar koronázási jelvények (a korona, a jogar, az országalma, a kard és a palást) ma már Magyarországon vannak, s a palást kivételével a Parlament épületében kerültek elhelyezésre. A casula a Nemzeti Múzeumban van kiállítva. A Magyar Szent Korona a magyar nemzet legbecsesebb emléktárgya. A Szent Koronát hagyományosan kb. a XV. századtól kezdték Szent István koronájával azonosítani, és főleg az országnak a Nagyboldogasszony oltalmába ajánlása miatt, s mert egy szent király személyével kapcsolódik össze, viseli a szent megjelölést. Deák Ferenc szerint a „Corona” nem a királyi hatalmat jelképezi a mi megfogalmazásunkban, hanem magát az államot. A Szent Korona feje a király, tagjai a nemesség, teste pedig a magyar államiság.

Fata morgana

Vegyünk szemügyre pár festményt, melyek közül a korábbit Wilhelm von Kaulbach (1805-1874) német festő, Cornelius egyik tanítványa alkotta meg 1861-ben. Kaulbach a Hunok csatája (1834-37) c. festményével vált ismertté, mely megihlette Liszt Ferencet is, hasonló című művének komponálásakor (1857). Az ominózus kép Charlemagne (Nagy Károly) megkoronázása címet viseli és II. Miksa bajor király megrendelésére készült a Müncheni múzeum részére. Egy internetes oldalon bukkanhatunk egy felnagyított részletére a képnek, amely mellett ott virít a felismerés: ez a magyar korona!

Szigeti István szerint ez az a korona, amelyet Világosító Szent Gergely tervei alapján 304-308 között készítettek egy örmény ötvösműhelyben az akkor megkeresztelt király, III. Tiridates számára. Ezt aztán 451-ben az avarairi csatában (avarajri ütközet) győzedelmeskedő perzsák és avarok közül az utóbbiak hozták a Kárpát-medencébe, majd került Nagy Károlyhoz, amivel 800-ban megkoronáztatta magát.  Rendelkezése szerint ezzel a fején temették el halála után, s III. Ottó – állítólagos keresztapja Szent Istvánnak - ezt vette le fejéről, amikor 1000-ben felnyitotta sírját, és küldte el a pápának, hogy azt megáldva egy lengyel hercegnek, Boleszlonak ajándékozhassa, ígérete szerint. Ez a dolog több sebből is vérzik: a korona bár valóban hasonlít a magyar Szent Koronára, mégis amennyiben ennek a festőnek ezen képével láttatják igazoltnak nevezettek a mi koronánk kalandos útját, akkor felvetődik a kérdés, hogy a művész, III. Ottó Nagy Károly sírboltjában (1859) című festményen miért nem ezzel a koronával a fején ábrázolja a frank uralkodót sírboltjának zárókövén? A korona egyébként csak nagyon kis alakban tűnik fel a képen, s ábrázolt méreteiben pedig elüt az eredetitől, nem beszélve arról, hogy a Vita Caroli Magni-ban látható, Károly koronázásáról készült miniatúrán sem a mi koronánk szerepel. Ugyanúgy Raffaello I. Nagy Károly koronázása című képén is egy elemeiben hasonló, mégis teljesen eltérő korona szerepel.

Az említett avarajri ütközetben a perzsák az örmény kereszténység ellen indítottak hadjáratot. Az ország abban az időben hol perzsa, hol bizánci befolyási övezetbe tartozott, államvallása azonban már a IV. századtól a kereszténység volt. A zoroaszter vallású Perzsia végül súlyos mészárlás árán győzedelmeskedett, a történetírás pedig nem említi, hogy ebben a csatában avarok is részt vettek volna. Az állítólagos keresztapa-keresztfiú kapcsolat III. Ottó és István között egyszerű marhaság.

A másik kép, amin szintén feltűnni vélik a magyar Szent Koronát, Edward Burne-Jones (1833-1898) alkotása. Az angol viktoriánus festő (felesége révén Kipling nagybátyja, akiről az író Kim c. művében a láma személyét mintázta) kortársa volt Kaulbachnak.

Az említett festmény az Arthur utolsó álma Avalonban, 1881-1898 között került vászonra, s paramétereiből fakadóan a művész magnum opus-ának tartják. A kép George Howard, Carlisle 9. earl-jének megrendelésére készült, aki osztozott Burne-Jones Arthur legendáriumához fűződő vonzalmában, s szabad kezet adott neki a témaválasztás terén. A művész nem tudta befejezni a művet, noha életének utolsó évében többször módosított is rajta. A korona ezen a képen sokkal inkább hasonlít a Szent Koronára, mint Kaulbach festményén. Egyesek szerint a képen a földön heverő Szent Korona és a haldokló Arthur személye a tiszta erkölcs, az igazság és a lovagiasság végének megtestesülése, összemosva a legendás alak és a magyar Szent Korona jellemzőit. Az Arthur legenda szerint azonban a király bár halálos sebet kapott a Camlan folyónál, nem halt meg; kardját visszaküldve a tó tündérének Avalonba vonult, s álomra szenderült, melyből akkor éled majd fel, ha országát újra veszély fenyegeti. A magyar Szent Koronára hasonlító fejék jelenlétének oka a művész életéből, ars poeticájából következik. Burne-Jones mestere Dante Gabriel Rossetti (állítólag ő rajzolta meg először a magyar koronát illusztráció gyanánt), alapítója és titkára a lázadó ifjú művészekből álló alkotói közösségnek, a Preraffaelista Testvériségnek. A társaság a fantáziátlan és mesterkélt történelmi akadémiai festészet ellen lázadt, a korai naiv művészet és az idealizált középkor romantikus megjelenítése volt tevékenységük lényege. A csoport legkiemelkedőbb alkotása, melyben már Burne-Jones is részt vett, az Oxford Union Debate Hall (ma az intézmény könyvtárának ad helyet ez a terem) falainak megfestése volt a Le Mort d’Arthur egy-egy jelentével. A testvériség vonzódott a legendák világához, különösen az Arthur mondakörhöz, s hosszas diskurzusokat folytattak rítusokról, történetekről. Burne-Jones műve tisztelgés mestere és a testvériség előtt, ezzel tette halhatatlanná és újra népszerűvé az Arthur-legendárium képi ábrázolását, a preraffaelistákat pedig felejthetetlenné Angliában. A kép egyébként soha nem került a megrendelőhöz, az első világháború idején a Királyi Akadémián, az elesettekre emlékezés és a hősiesen küzdő katonák előtti tisztelgés központi alkotásaként került bemutatásra, majd egy aukció során adták el Puerto Ricoba. Életrajzát és művészetét feldolgozó források sehol nem hozzák összefüggésbe a magyar Szent Koronával egyetlen művét sem.

Aki mindenáron bizonyítottnak akarja láttatni a Szent Koronánk jelenlétét ezeken a képeken, az „felfedezőjük”, Pap Gábor. A héj lázadása a mag ellen című írásában rezümét ad Heribert Illig Kitalált középkoráról, amelyben amellett, hogy örvendezik Nagy Károly és Arthur nem létezésén, Attilát pedig Atillának nevezi, felhívja olvasója figyelmét a fenti két képre. Arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a kitalált középkor nagyüzemi gyártásnak éveiben készült festmények híven tükrözik a szakrális gyökerek nélküli Európa kapaszkodását az egyetlen környéken fellehető ilyen darabba – a magyar Szent Koronába.  Tetézve gyarlóságukat pedig büszkén citálja Illig kutatótársának abbéli megállapítását, hogy az egyetlen hiteles történeti forrás a kitalált középkorról „a magyar krónikás hagyomány”.

A két festmény természetesen nem egy múlthamisító összeesküvés keretében jött létre, hanem leginkább a belemagyarázás hatására került a Szent Korona legendárium kellős közepébe. Bár létezik egy olyan nézet is, miszerint az Arthur legenda szintén a magyarok őseitől – a szarmatáktól – ered.

A Szentkorona-tan

„…óvakodni kell attól, hogy bármely közjogi doktrínának, tehát a szent koronára vonatkozó tannak gyakorlati értékét túlbecsüljük. De óvakodnunk kell attól is, hogy könnyelműen puszta fikciónak, vagy éppen hazugságnak, elvetendő lim-lomnak” minősítsük.

Halász Imre: A Szent Korona tana

A Szent Korona tanát közjogi szempontból Timon Ákos fejtette ki elsőként bővebben a  Die Entwicklung und Bedeutung des öffentlich-rechtlichen Begriffs der Heiligen Krone in der ungarischen Verfassung (A Szent Korona közjogi fogalmának fejlődése és jelentősége a magyar alkotmányban) című tanulmányában - a fentebb tárgyalt festmények keletkezési idejével azonos időszakban. Szembehelyezkedett a XIX. században általánosan erőltetett nézettel, miszerint a tan csak egy nagyon rövid ideig volt divat a XIV-XV. században kizárólag Werbőczy kreálmányaként, egy halódó próbálkozás a krisztusi misztérium utánzására, „minélfogva a közhatalmi jogosítványoknak a szent koronában való megtestesítése középkori egyházias és mystikus jellegű bal hitnek tekinthető felfogáson nyugszik”. A Szent Korona tana azonban sokkal inkább egyedi megnyilvánulása a magyar alkotmányjognak, a magyar nemzet államszervező erejének és politikai felfogásának, s így egész jelentőségében egy természetes és szerves történeti fejlődésnek az eredménye. „A magyar jogi felfogás szerint a politikailag jogozott nemzet, a királylyal együtt, egy szerves egészet alkot s ezen organikus egész a szent koronában van megtestesítve, mely tehát egyrészt mint az államiság jelvénye s a magyar állam souverainitásának, illetve nemzetközi önállóságának biztosítéka s másrészt, mint a nemzetben gyökeredző közhatalom birtokosa, megszemélyesítője jelentkezik. Ezen közjogi hatály neveztetik a szent korona mysteriumának”. A magyarságnak szükségszerűen kell tehát kiemelkedni a Kárpát-medencében lakó többi nemzetiség közül, mert egyedül mi rendelkezünk olyan eszmeiséggel, mely államalkotásra messzemenőkben alkalmas. A Concha Győzőtől eredő elképzelést Timon támogatta meg jogi alapokkal, s Hajnik Imre közreműködésével a Szent Korona tana a XIX. század utolsó harmadában épült be végérvényesen a nacionalista terminológiába, a dualizmus korában biztosítva a függetlenség illúzióját Szent István Koronájának országaiban. Napjainkra viszont öndeterminálása közepette igyekszik levetkőzni nacionalista voltát azzal, hogy kijelenti magáról, „a Szentkorona-eszme olyan antiglobalista eszme is, amely a nacionalizmus jegyeit keletkezésétől fogva nem viseli magán, ezért hatásos ellenszere a nemzeti értékeket tagadó globalizmusnak, s ezért sebezhetetlen. Erőssége a sajátosság képviselete és védelme soviniszta nacionalizmus nélkül,s az a tény, hogy a közös történelmi múltú népek közösségének- együttélésének mintája, s egyúttal a magyar nemzet önazonossága megőrzésének nagyon fontos eszköze lehet”. A következő gondolattal azonban a sovinizmus legfényesebb csillagát villantja fel, amikor Magyarországot „páratlanul értékes, élő eszmei-politikai hagyományaival a térség megváltójának” nevezi.

Kmety Károly megfogalmazása szerint a „Szent Korona-féle közjogi rendszer kiindulási tétele az, hogy a szent korona személyiség, a legfőbb, tehát az igazi souverain nemzetszemély, a nemzeti hatalom alanya, vagyis a nemzet önmagát személyesíti meg Szent István koronájában. A szent korona tehát államfogalommá lesz, mely így elválik a szent koronától, mint külső jelképtől s létében is függetlenné lesz attól.” A Szent Koronáé az államterület, a magyar állampolgárok, a király és az országgyűlés, minden közhatalom és földbirtok, illetve annak adományozásának és visszavételének joga. „A szent korona a nemzet díszének és méltóságának hordozója; a királyhoz és hazához való hűséget egyképp jelenti a szent korona iránti hűség. A szent korona sérelme a király és nemzet sérelmét képezi, a homály, mely a szent koronára esik, árnyat vet az egész nemzetre”.

„A szent korona-tan nem mondvacsinált, nem mesterkélt írott jogalkotás szüleménye, hanem a nemzeti szellemnek olyan ösztönszerű megnyilvánulása, mint például a nemzeti nyelv, a nemzeti irodalom, a nemzeti művészet, – vagy amint az emberi szellem természetes és önkéntelen megnyilvánulása, az istenhit, a vallásos érzés.” – Molnár Kálmán így fogalmazta meg a tan lényegét 1927-ben a Magyar Nők Szent Korona Szövetsége összejövetelén tartott előadásában. Valódi jellegét a turáni habitusnak tudja be, amely megkülönbözteti a magyarokat a nyugati individualistáktól, s egyúttal ezoterikus szintre helyezi, hiszen igazán csak a beavatottak érthetik meg a tan lényegét. Története - szerinte - egészen a vérszerződésig (IX. század) nyúlik vissza, fontos állomása István megkoronázása és uralkodása (1000-től), az Aranybulla (1222) és első valódi értelmezését Werbőczy István Hármas Könyvében (1514) véli felfedezni. Összefoglalva tehát „a magyar alkotmány szerint minden jog és hatalom forrása s maga a királyi hatalom is nem a király személyéhez fűződő absolut uralom, hanem a szent koronában gyökeredző hatóság (jurisdictio sacrae regni coronae). A főhatalmi jogok nem a király személyes uralmi jogosítványai, hanem a szent koronát (király és nemzet) megillető jogosítványok (jura sacrae regni coronae). Az állam területe a szent korona területe, a királyi jövedelmek a szent korona jövedelmei (bona vei peculia sacrae regni coronae) s minden szabad birtokjog gyökere (radix omnium possessionum) a szent korona levén, a nemesi javak megszakadás esetén oda haramiának vissza”. Molnár korában – és azóta általánosan elfogadva –  a Szent Korona tan új jelentéssel gazdagodott trianonnak köszönhetően, amikor is az állam területe a csonka Magyarországéra csökkent, de a Korona továbbra is a történelmi országot jelképezte. Mert Magyarország új határait az „emberi rövidlátás és gyűlölködés” jelölte ki, de a Szent Korona Magyarországát a természet alkotta meg a maga területén hegyekkel, tengerekkel és folyamokkal övezve.

Szót kell még ejteni Kanizsai János érsekről is, aki először használta címében a „Szent Korona” kifejezést, a király személyétől elkülönülve. A történet szerint Zsigmond király korábbi legfőbb bizalmasa, az őt hatalomra segítő liga vezetője és elsőszámú tanácsadója, akinek „szava után ment a király”, szembefordult uralkodójával hatalmának és befolyásának konzerválása érdekében, és 1401-ben szövetségeseivel fogságba ejtette, majd Siklós várába záratta. Mivel nevében nem kormányozhatott – még arra a kevés időre sem -, felvette hát a „szent korona kancellárja” címet, pecsétjére pedig a „Magyarország szent koronájának pecsétje” feliratot vésette. Azért jelentős ez a mozzanat, mert a rendelkezésre álló hitelesnek elfogadott forrásokban itt szerepel először a Szent Korona elkülönülve a királyi hatalomtól. Természetesen nincs egyébről szó, mint egy jogi csavarról, hiszen a királyi hatalmat a megkoronázott király gyakorolhatta volna csak, azonban az ő nevében az őt megbuktatni szándékozó liga nem kormányozhatott.

A tan mai képviselői elsődlegesen azt kívánják leszögezni, hogy a Szentkorona-tan nem a Szent Koronára vonatkozó különböző jellegű információk összessége, hanem Magyarország ősi íratlan történelmi alkotmánya. Ne firtassuk azt a kérdés, hogy miért írják egybe a szentkoronát ezek a jóemberek. Fókuszáljunk inkább arra a mögöttes szándékra, ami az „ősi” és „íratlan” magyar „történelmi alkotmány” mögött húzódik meg. Az újjáéledő magyar történelem és annak reprezentálása iránti olthatatlan és kínzó vágy vezérelte alkotmányozási kényszerben égő tömegek mindenáron fel akarnak mutatni valamit, amivel elismertethetik felkent sámánjaik lázálmainak jogosultságát a közgondolkodásba való beemelésre. Továbbá abbéli igyekezetük, hogy megírhassák a magyarság igaz történetét, fiataljaink lelkét fertőzhessék végre a valósággal és bebizonyíthassák, hogy a szétszaggatott ország, a szertetépett magyarság igenis egy, oszthatatlan és a Kárpát-medence egyedüli örököse – s ehhez minden eszközt felhasználnak. Görcsösen bizonygatják például, hogy a Szent Korona István koronája volt, sőt alább merülve a nemzeti múltban igyekeznek minél korábbra datálni annak keletkezését. Eszmeiségének folytonosságát eseti felbukkanásokkal próbálják összefércelni, jogtudósok munkáinak „kézre álló” citátumaival megtámogatva. A trianoni országcsonkítást nagyvonalúan sutba vágva kijelentik, hogy a Szent Korona tagja a mai Magyarország és annak minden állampolgára, valamint a békeszerződés következtében elcsatolt magyarok, illetve a történelmi ország minden elveszett területe is. A Szent Koronában egyenlővé tesznek minden embert, aki annak országaiban a mai napig él, hiszen ezer éve hazánk, a Kárpát-medence földrajzilag megbonthatatlan egységén a magyarság befogadásának köszönhetően különféle népek „nőttek fel” egyetértésben, s maradtunk testvérek mind a mai napig. Hiába a minket elválasztó határok, a Szent Korona nemzete vagyunk, s megbocsájtjuk eltévedt testvéreink árulását velünk szemben, mert vár minket az újra egyesülés, a kárpát-medencei közös haza feltámasztása. Tényként akarják eladni, hogy a magyar alkotmány nem írott, hanem ősi, a kultúrában és hagyományokban létező erkölcsi útmutatás, ami megjelenik minden kor minden alaptörvényében, de felül soha nem írattathatik. Nem holmi másolat, nem egy másik nemzettől kölcsönvett elvek és iránymutatások gyűjteménye, hanem a miénk, minket jellemez, a mi lelkünk sugallta, kultúránk cserzette, s a Szent Korona testesíti meg, úgyhogy „szívet cseréljen az, ki hazát cserél”! A tan szerint tehát a magyarság kötelessége a történelmi alkotmány és a kor követelményeinek megfelelő írott alaptörvény összehangolása, de mindenképpen az előbbi alapvetéseinek tisztelete. Éppen ezért is a szentkorona-tan jelenkori célja a legutóbbi idegen megszállás előtti alkotmányos renddel való folytonosság helyreállítása (?), ünnepélyes kinyilatkoztatása és a köztársaság kikiáltása. Ennek érdekében például a Magyarok Szövetsége 2008-ban felszólította az akkori kormányt, hogy kezdje meg az ősi alkotmányos rend helyreállítását, a szentkorona-tan értelmében. Ennek akkor semmilyen hatása nem volt, de 2010-ben, amikor Orbán Viktor és pártja győzött a választásokon, az új miniszterelnök megígérte, hogy nemzeti alaptörvényt ad az országnak. Azóta ezt az alkotmányt már négyszer módosították, s elődjénél nem áll közelebb a szentkorona-tan elveihez. Közben megalakult a Történelmi Alkotmányunkat helyreállító Szövetség is, amelynek alapító atyja egy igazi árpád-házi leszármazott (bizonyára kutyabőrrel tudja bizonyítani), berhidai Parragh Imre, szószólóik között pedig nőgyógyász Árpád-házi hercegek és okleveles gépészmérnökök fényeskednek. A szövetség a manapság divatos földtörvény-hakniba is beszállt, de elvállal mindent, ami „ősi magyar”. Ők 11 pontjukban követelik, hogy törölje el az országgyűlés a történelmi alkotmány visszaállításának pillanatában az 1949-est, valamint mondja ki, hogy az 1944 óta létezett politikai és alkotmányos rendszerek törvényességükben nem megalapozottak. Első pontjukban kijelentik, hogy „Magyarországnak van Alkotmánya, mely hosszú évszázadokig, 1944. március 19-ig, a német megszállásig (de facto) hivatalosan is érvényben volt és (de jure) alapjogi értelemben érvényben is van”. A magyar országgyűlés pedig illegitim helyzetéből kifolyólag nem tehet egyebet, mint „visszatér ősei jogrendjéhez, az 1944. március 18.-i jogállapothoz”. Molnár Kálmán (róla már volt szó) az 1944 előtti idők alkotmányos helyzetéről vélekedve szembeállítja azt, ami valójában a magyar állam azzal, ami a lelkünkben létezik csupán: a Szent Korona államával. A kor alkotmánya pedig „a szent korona jogszerű szerveit ideiglenesen helyettesítő kisegítő szervektől származó közjogi provizórium”. „Minden államjogi újítás, minden új alkotmányos berendezés, minden alkotmányjogi reform egy-egy új korlát és akadály, amely évezredes testvéreinktől elválaszt. Új közjogi intézményeink, új alkotmányos berendezéseink mind a mi kizárólagos alkotásaink. Ezekhez semmi közük azoknak, akik tőlünk elválva élnek”. Tehát a Szent Korona alkotmánya, a magyarok ősi alkotmánya nem térhet addig vissza, amíg csonka ez a Magyarország. Innentől azonban a szentkorona-tan mai képviselői nem különböznek azoktól a mezei revizionistáktól, akik Kárpátia koncerteken műanyag pohárból isszák a vizezett csapolt sört, és eszik a pirospaprikás, fehérzsíros zöldhagymával megszórt parasztkenyeret.

A szentkorona-tan a XIX. század végén kialakult új keletű „mesterséges” hagyománya a magyar közgondolkodásnak, melyet azóta ugyanolyan mesterséges adalékokkal próbálnak „fogyaszthatóbbá” tenni a kor közvéleménye számára. Ennek ékes bizonyítéka például a kicsit sem egységes eredettörténet. A homályos utalások, a források rapszodikus keveredése, a kitalált nemesi címzetek, az önjelölt szellemi vezetők szaporodása, a divattá aljasuló, üzleti haszonra ácsingózó gasztronómiai, harcászati, kulturális álhagyományok mind ennek a hamis eszmének a kiszolgálói termékei és hirdetői. Ezek viszik végül pusztulásba a magyarságot, hiszen a múltnélküliségnél nincs rosszabb, csak az, amikor az igaznak vélt múltunk hamisnak bizonyul, és egy tragikus pillanatban önmagával meghasonulva szilánkokra hullik.

Ha ez az a szentkorona-tan, aminek ellene mondok véleményemmel, akkor nem fogok a kardomba dőlni. Ekkora káoszban alig lehet kitalálni, hogy ki kivel van, illetve az egyre-másra felbukkanó önjelölt történelemtudós bába között elvész a magyar történelem. Nevetségessé tesszük magunkat a világ előtt, hogy ebben sem vagyunk képesek egy véleményt képviselni, mert a sufniban mindig találni egy magyarabbat.

Esti mese

Búcsúzóul íme a szentkorona-tan lírikusabb oldala, ami a koronát egy olyan szakrális, vallási, sőt földönkívüli síkban helyezi el, amitől égnek áll az ember összes agysejtje, s ettől válik az egész a józan észnek nem tetszővé – már amennyiben a fentieket tolerálni tudja. Amikor az embert azzal szembesítik, hogy a 7-10. századot hamisan „illesztették” a tankönyvekbe, hogy hazudtak nekünk az iskolában és az igazság olyanok kezében van, akik „isteni sugallatra” egy ködös őszi vasárnap reggel rántottát majszolva világosodtak meg, hirtelen kihull a kezéből a felmosórongy. Sámánok, papkirályok, táltosok, javasasszonyok, jó és rossz boszorkányok, Árpád-házi szépunokák keverik a paklit és hihetetlen sztorik vetülnek a tarot-asztalra. Úgy szaporodnak a zavaros eredetmítoszok és a hozzájuk kötődő újmagyar egyházak, mint gomba a tehénlepény alatt. Akiknek pedig nincs ezekről „értelmiségi szintű ismeretük”, nagyon nehéz helyzetben vannak, s nem csoda, hogy kábultan szédelegnek egyik üdvözítőtől a másikig, vagy mérgesen hajítják a jurta „sarkába” a ló koponyát és vetik le a műbőr bocskort elhagyva a bugaci tájat.

Az egész azzal kezdődött, hogy a titokzatos ősi vallás, a szkíta bölcsesség nagymestere Skythianos átadta tudását Buddhának. Ennek a vallási vezetőnek örökölte aztán könyvtárát Mani, aki összefogva a szkíta bölcsességet, a buddhizmust és a kereszténységet, kigyomlálva a sok szemetet írt egy új bibliát és vallást alapított manicheizmus fedőnéven, Krisztus után 240 évvel. A vallás a közel-keleten hamar elterjedt, s szépen lassan beszivárgott Dél- és Nyugat-Európába, valamint később egészen Kínáig jutott; aztán valamikor a XIV. században megszűnt – manapság pedig újjáéledőben van a neopogány bábeli zűrzavarban, ami itthon tombol. Eredeti alapvetése, hogy a világ a szellem és az anyag, vagyis a jó és a rossz keveréke, s a teljes üdvözülés a világi javakról való lemondással érhető el (több más néven aztán ez az eszme továbbterjedt). Mani saját magát Ádám, Jézus, Buddha és Zarathustra prófétaságának igazi beteljesítőjeként hirdette, kinyilatkoztatván, hogy ő az, aki mindenkihez szól az igazságról, a többiek csak „helyi hírmondók” valának – mert igenis van olyan, aki azt hiszi, hogy Isten nem csak Ádámnak és a zsidóknak nyilatkozott meg. Ez az a mellékszál, aminek létével igazolják egyesek a szkíta bölcsesség alapvető igazságosságát, mely hívei szerint a kereszténység ősi magyar fajtája - tiszta forrás, nem amolyan elfajzott - s tulajdonképpen azt mi már magunkkal hoztuk a Kárpát-medencébe. A „latin kereszténységet” pedig azért vettük föl, hogy a koronát visszakaphassuk. Vissza kellett ugyanis szereznünk, hiszen amikor Nagy Károly azt elrabolta az avaroktól több más kincsekkel együtt, mi nem kalandozni jöttük ide Európába, hanem hogy azt keressük, csak nem találtuk. „Ugyanis a kalandozások útvonala” – Fehér Mátyás Jenő szerint – „feltűnő kapcsolatban van azokkal a helyszínekkel, ahová Nagy Károly annak idején szétajándékozta az avar kincs értékesebb darabjait”. Ezek az avarok ugyanazok, akik a poszt elején vázolt történetben az Apó-síkságon kempingeztek, de jelen kontextusban Nagy Károly a Kárpát-medencében tört rájuk. Az elrabolt értékekre, rendre egyetlen bizonyítékon zsolozsmáznak a tan elfajzott hívei, nevezetesen egy St. Moritzban fellelhető kannát, ami egy „avar jogar alkatrészeiből (köztük zománcképekből!) lett összeállítva”. A töménytelen mennyiségű hasonló elbeszélések között az idézettben azt is megtudhatjuk, hogy ez a Károlyos sztori annak a Beöthy Mihálynak a fejéből pattant ki, aki részt vett az 1970-es évek végén hazaszállított korona vizsgálatában. Végül valamilyen úton-módon kiderült, hogy nem kerülhetett máshova az a korona, csakis a pápához – ekkora kuplerájt, pedig a kitalált középkor elméletről még szó sem esett, ami szerint avarok nem is voltak, hanem azok már a honfoglaló magyarok voltak, és nem volt se koronarablás, se koronaajándékozás. Szóval - maradva a rablásos sztorinál - elküldetett hát István a koronáért, hogy visszakövetelje (van ezekben a forrásokban egy mókás szemantikai értekezés, hogy a magyarok azt a koronát nem querere, vagyis kérték, hanem flagitare, azaz jussként követelték – mert ugye el lett az rabolva a kitalált középkorban). Vajk azt hallotta, hogy a koronát a lengyeleknek szánja őfelsége, az ő kezükbe pedig nem kerülhet. Nem személyes okokból, pusztán azért, mert ez a korona olyan erővel rendelkezik, ami ha avatatlanok kezébe kerül, könnyen elsülhet, azzal csak egy magyar beavatott tud bánni. Ezzel akarta István „mint szakrális király a már létező Német-római Császárság, illetve a Szent Római Birodalom szerepét átvenni, és a keresztény népeket és nemzeteket, azaz a nyugati és keleti kereszténységet, valamint a szittya kereszténységet, magyar vezetéssel, a pápa lelki irányításával” egy szakrális királyságban egyesíteni. Végül fia halála után ezt a koronát ajánlotta fel aztán Máriának, aki az ország védelmezője lett, Isten anyja, a Babba Mária.

Itt a vége, fuss el véle

D.O.N.

Kisebbségek

A Békeszerződés kimondta, hogy amennyiben a szerződő felek a szerződésben foglalt megállapodást nem tartják be, úgy szerződésszegést követnek el, amelynek alapján a szerződés érvénytelenítésére, illetve hatályon kívül helyezésére kerülhet sor. A Békeszerződéshez csatolt Kisebbségi Záradék szerint a Szerződést aláíró felek kötelezettséget vállaltak a területükön élő valamennyi nemzetiség emberi jogainak maradéktalan biztosítására. Az emberi jogok biztosítása az elcsatolt területeken nem érvényesült:

A trianoni békeszerződés nem mondta ki, hogy a szerződésben foglaltak megsértése a megállapodás érvénytelenítésével vagy hatályon kívül helyezésével járna. Ellenkezőleg: minden hasonló esetet az Állandó Nemzetközi Bíróság hatáskörébe utalt. A békeszerződéshez nem csatoltak Kisebbségi Záradékot. A kisebbségek védelméről a szerződés harmadik részében (Európára vonatkozó politikai rendelkezések) az 54-60. cikkek foglalkoznak.

55. cikk Magyarország kötelezi magát, hogy az ország minden lakosának születési, nemzetiségi, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül, az élet és szabadság teljes védelmét biztosítja.

Ebben a részben Magyarország vállal kötelezettségeket a kisebbségek védelmére vonatkozóan. Nincs szó a más országokban lakó magyar kisebbségekről. A kisebbségek védelméről kötött nemzetközi megállapodásokra  a békekonferencia ezen ügyekkel foglalkozó külön bizottsága tett javaslatot 1919-ben. Szándékaik szerint a legyőzött országokon kívül hasonló kötelezettségeket kellett vállalniuk a győztes kisállamoknak is. A vesztesekkel kötött békeszerződésekbe belefoglalták ezeket a rendelkezéseket, Csehszlovákia, Lengyelország, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (valamint Görögország) pedig külön egyezmény aláírásával vállalta a kisebbségek védelmét 1919-ben (illetve 1920-ban).

Természetesen az 1947-ben megkötött párizsi békeszerződés sem tartalmaz Kisebbségi Záradékot, ebben az egyezményben a második rész 2-6. cikke tartalmazza az idevágó rendelkezéseket.

Történelmi tény az elcsatolt területen élők más területekre kitelepítése, internálása, deportálása. Tény a templomrombolások, a vallásszabadság semmibe vétele, a nyelvhasználat korlátozása, a kultúra gyakorlásának tiltása. A kisebbségi jogok betartása biztosítva nem volt, ezzel a szomszédos államok – Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia – szerződésszegést követtek el. Külön kiemelném azt a történelmi tényt, amikor Csehszlovákiából több mint 100 ezer magyart kényszerítettek lakhelyének elhagyására és Magyarországra történő költözésükre úgy, hogy ingó és ingatlan vagyonukkal nem rendelkezhettek.

A Szerződéshez csatolt Kisebbségi Záradékban foglaltak betartását soha senki nem ellenőrizte. A Záradékban foglaltak betartása a Magyarországgal határos államok részéről 1920. évtől kezdődően nem érvényesült. A kisebbségeket ért atrocitások következménye az is, hogy több mint 100 ezer magyar az elcsatolt területekről gyakorlatilag eltűnt. Ez a háborús bűntett miatti felelősséget felveti.

A felsorolt történelmi tényekről mindenkinek van tudomása, ezektől hangos mindig a kuruc média, néha előveszik a mérsékeltebb médiumok is, ha éppen uborkaszezon van, vagy egy évforduló közeleg. Nem szabad ezek felett szemet hunyni. Tudnia kell róla mindenkinek, de a hiteles tájékoztatás, a valós történéseken alapuló elbeszélés formájában, és nem egy bulvármédium hasábjain, vagy egy pártmédium képernyőjén, internetes felületén. Mindenki ismer legalább egy embert, aki személyesen vagy családján keresztül érintett a kitelepítésekben: ez a generáció még köztünk él. Hamarosan ők is elmennek és csak a művészet, az irodalom marad nekünk, amelyik megörökítette ezeket a borzalmakat.

Meg az ilyen Láng Lajos féle "jóakarók".

Nem a történéseken van most a hangsúly, hanem azon, hogy Láng miként mossa össze szándékosan az első és második világháború utáni kitelepítéseket, valamint a környező országok kisebbségek ellen elkövetett egyéb atrocitásait. A levél egy korábbi szakaszában javasolja "az 1920. június 4-én Trianoni és az azt kiegészítő 1947. évi szeptember hó 15-i Párizsi Békeszerződések jogi szempontból történő felülvizsgálatát", és kéri "annak megállapítását, hogy a fenti szerződések érvénytelenek" és "a szerződések hatályon kívül helyezését". Egy értelmes ember számára nyilvánvaló, hogy a trianoni békeszerződést lényegében hatályon kívül helyező, ugyanakkor rendelkezéseit több helyen megerősítő párizsi szerződés az, ami a mai nemzetközi viszonyokat meghatározza. Ennek ellenére Láng együtt kéri a két szerződés érvénytelenítését. A történések szándékos összezavarására pedig az alábbi mondat a tökéletes példa:

Hivatkoznék arra a konkrétumra, amikor Josip Broz Tito terroristái több mint 40.000 magyart mészároltak le a Délvidéken

A délvidéki mészárlások, amiről itt szó van, a második világháború után voltak! Amikor nem csak itt, hanem Erdélyben és a Felvidéken is komoly atrocitások érték a kisebbségben elő magyar lakosságot. "Tito terroristái" egyébként az 1943-mas újvidéki vérengzésre válaszul, valamint a magyarok háborús bűneiért megtorlásul követték el tettüket.

A levél végig a trianoni károkat, büntetéseket sorolja, s hirtelen Láng előrántja ezt a lapot az ingujjából. Wofür?

A magyar lakosság számának radikális fogyatkozását a korabeli és a jelenlegi lexikonok adatai közötti eltérés is igazolja. E körben figyelembe veendők az 1910-es népszámlálás adatai is.

Rögtön a következő mondatban újra visszakanyarodik a trianoni időkhöz, s a magyarság fogyatkozásának bizonyítékára felhozza az 1910-es népszámlálást. Valljuk be, ezt összehozni egy második világháború utáni népességszám csökkenéssel több, mint bravúros félremagyarázás!

És még nincs vége:

A petícióban foglaltak értékelése során figyelembe kell venni azt is, hogy a Szerződést aláíró államok közül több országnak a helyzetében változás állott be:
- A Szovjetunió, mint egységes állam megszűnt.
- Jugoszlávia, mint a Szerződést aláíró egyik állam a korábbi formájában
megszűnt létezni.
- Csehszlovákia, mint egységes állam ugyancsak megszűnt.
A változások miatt a Szerződés a jogi formájában sem tartható fenn.

Emlékszünk még az előző posztban kedvezményezett Oroszországra, ami mostanra már Szovjetunió? Vagy most megint nem 1920 Trianon, hanem 1947 Párizs? A felsorolt államok egyébként valóban megszűntek a XX. század végén.

A folytatásban viszont megint trianon, egy kis adathalmazzal:

A fentieken túlmenően a következőkre kívánok még rámutatni. A Békeszerződések következtében Magyarországot – többek között – az alábbi veszteségek érték:

Haditengerészetüket ért kár színarany értékben:

– hadihajó 60.000 kg színarany

– hajógyári anyagok, iparcikkek, gépek 480.000 kg

– hadikórházak, hidrográfiai hivatalok, hadiakadémiák 300.000 kg

– hadikikötői felszerelések 10.000 kg

– 801 db hajó 80.000 kg

– Fiume kikötő felépítésének értéke 21.300 kg

– Fiume kikötő ingó és ingatlan értéke 7.500 kg

– tengerhajózási vállalatoknak nyújtott segély összege 7.500 kg

– tengerhajózási vállalatok vagyona 7.785 kg

– összesen 974.085 kg színarany-érték.

(Az adatok dr. Juba Ferenc tengerészkapitány-történész szakértő adatain alapulnak.)

A haditengerészeti veszteségekre tér ki a mi jó öreg Láng professzorunk, aki ritka pillanatai egyikében megjelöl egy forrást is, bár csak egy név említésének erejéig.

Ddr. Juba Ferenc nagyváradi születésű orvos, jogi doktor, hajós kapitány - és Láng szerint történész szakértő. A magyar folyami hajózás nagy öregje, a magyar tengerészet nagyjairól és a hajóegészségtanról írott munkái a szakmán belül széles körben ismertek. Kevés információt találni róla, legtöbbet talán a komáromi Klapka György Múzeum segítségével, ugyanis élete során felhalmozott gyűjteményét nekik ajánlotta fel. Ebben a városban töltötte gimnazista éveit a bencéseknél. Történészi munkásságára nem találtam bizonyítékot, bár egy online könyvkereskedő oldal katalógusában rátaláltam, mint társszerző Az őshazától Árpád honalapításáig c. tanulmánykötetben. Katona Miklós (róla alig találtam valamit egy nekrológon kívül) a vele folytatott beszélgetései alapján írta meg A magyar Duna-tenger hajózás története című munkáját.

A fenti összegek nyilván becsült összegek, mindamellett, hogy a mértékegységük (az arany súlya kg-ban kifejezve) szokatlan és csak a megadott forráson alapulnak. A magyar tengerészet nagyjai című munka tartalmazza ezeket az adatokat, melynek előszavában maga a szerző vallja be, hogy a "legjobb igyekezettel és kutatással, valamint a sok jóindulatú segítségnyújtás ellenére sem sikerülhetett minden adat beszerzése. Ez nem is csodálható, hiszen már az 1848–49. évi szabadságharc utáni Bach-korszak, majd az első világháborút követő Osztrák–Magyar Monarchiát megszüntető és hazánkat nyolc részre (? - a szerk) szétosztó békediktátumok, a megszállott területeinken lábrakapó velünk ellenséges nacionalizmus céltudatosan elpusztította az erre vonatkozó irat és történelmi forrásanyagokat. Ezek után az adatok beszerzése majdnem lehetetlen, a második világháború okozta pusztításról nem is beszélve". Mindezek ellenére őszintén szeretné, "ha alapmunkájává válna nemzeti szellemű történészeinknek", és nem keveset állít, mint hogy munkája "előkészítésében az a cél vezetett, hogy a hiteles történelem megismerése (...) erősítse az olvasók hitét a nemzet jövőjében". A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve. (de "a jószándék kevés! Több kell: - az értelem! Mit ér a hűvös ész?! Több kell: - az érzelem!" - Váczi Mihály)

További veszteségek:

– az ország összes arany-, ezüst- és sóbányája,

– a szénbányák 80 %-a,

– az erdők 90 %-a,

– a vasútvonalak és az ezekhez tartozó vasúti szerelvények,

– a felbecsülhetetlen értékű műkincsek,

– Fiume, az egyetlen tengeri kikötő elvétele,

– az összes tengeri és folyami hajók.

Még mindig trianoni veszteségekkel traktálja az olvasót Láng professzor - meg kell jegyezni a fentiek tekintetében is: elég felületesen. Számtalan helyen közlik a statisztikai adatokat. A revízióra alakult társaságok kiadványai elárasztották a piacot alig pár hónappal a trianoni békeszerződés aláírása után. Ezekre hivatkozva az interneten is terjednek a számadatok. Dömping van a veszteségeket taglaló dokumentumokból is, de ezen nincs mit csodálkozni, ahogy azon sem, hogy nagyon kevés a hitelességgel jellemezhető forrás. A statisztikák széles körben ismertek, nem érdemes tehát velük zsonglőrködni - bár némelyeknek olykor a kerekítés alapvető szabályai nem ugranak be. A tényszerű adatok mellett a "felbecsülhetetlen értékű műkincsek" és "az összes tengeri és folyami hajók" általánosítása nem mutat jól.

A levél további része citátumokat tartalmaz a "Szerződés létrejöttében és a Szerződés megkötése utáni időszakban hivatalban lévő politikai személyiségek"-től. Azért nem térek ki ezekre külön, mert idézetekkel tele van a padlás trianon ügyben, és legalább annyi oldalt meg lehet velük tölteni, ahányat a statisztikai adatokkal. Nem bizonyít semmit az a tény, hogy több korabeli külföldi politikus is elismerte a párizsi békerendszer alapvető hibáit és hiányosságait. Mindössze azt, hogy intelligens emberek vitték az országok ügyeit, s az emberiséget próbára tevő nagy háború utáni első pillanatokban, a győzelemtől megrészegülve, és a hadizsákmány felett hiénákra jellemző vérszomjjal írták meg a küzdelmet lezáró konvenciókat. Ahogy voltak boldog győztesek, úgy törvényszerűen kellett lennie boldogtalan veszteseknek is. A dilemma a törvényesség (jogszerűség) és erkölcsösség témakörében azóta van jelen, mióta az emberek közösségeket alkotnak, s életüket szabályok szerint élik.

A Trianoni Békeszerződés tárgyalása során több esetben felvetődött, hogy Romániát tekinthetik-e a tárgyaló felek szövetséges államnak. A Franciaországot képviselő Tardieu és Berthelot voltak azok, akik nem kis nehézségek árán érték el azt, hogy az Antant nagyhatalmak Romániát hadviselő államnak ismerjék el.
Maga Clemenceau miniszterelnök nyilatkozta, hogy "a szövetségesek megegyeztek abban, hogy Romániát ismét szövetséges hatalomnak tekintik, és a Konferencián e szerint kezelik", tehát a szövetségesek Romániának ugyanolyan számú küldöttséget engedélyeztek, mint Belgiumnak vagy Szerbiának, vagyis azoknak az államoknak, amelyek a háború kezdetétől annak befejezéséig harcoltak Németország-Ausztria-Magyarország ellen.

Románia különleges helyzetben volt a béketárgyalásokon. Az ország 1883-ban csatlakozott a hármas szövetséghez (Németország, Ausztria-Magyarország, Olaszország). Ezt a szövetséget utoljára 1913-ban újították meg a felek, s ennek alapján Németország sürgette is Románia hadba lépést 1914-ben, de az abban az évben elhunyt Karl von Hohenzollern-Sigmaringen (I. Károly) királlyal szemben álló minisztertanács Ion C. Bratianu vezetésével a semlegesség mellett döntött. A miniszterelnök felismerve országa kivételesen helyzetét, a kivárás mellett döntött, s a trónra lépő I. Ferdinánd király (szintén a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztiából) támogatását élvezve várta a megfelelő pillanatot arra, hogy beszálljon a háborúba. Meg nem alapozott állítások szerint Németország is felajánlotta nekik Erdélyt, azonban biztosan csak azt lehet tudni, hogy a fenyegető orosz mozgósítás ellensúlyozására Besszarábia átengedése valóban szóba került. A Romániának tett német ígéretek legnagyobb gátja Tisza István volt, aki helyesen ismerte fel azt, hogy "egyedül a harctéri győzelem vagy vereség dönti el Románia magatartását; az első esetben nincs szükség koncessziókra, a második esetben pedig nem érnének semmit". Az ország kegyeiért futott verseny győztese végül Oroszország lett, aki előrenyomulásának zavartalansága érdekében kilátásba helyezte Erdély átengedését Romániának azzal az ígérettel, hogy ehhez megszerzi a nyugati szövetségesek beleegyezését is; végül az 1914. október 1-én kötött orosz–román megállapodás ezért a semlegességért már Romániának ígérte Erdélyt és Dél-Bukovinát. A németek továbbra sem adták fel a lehetőségét annak, hogy Romániát a központi hatalmak oldalán tudhassák, azonban Erdély kérdésében Tisza nem engedett. 1916-ban aztán a háborús erőviszonyok alakulásának mérlegelése után Románia megkötötte a bukaresti szerződést Nagy-Britanniával, Franciaországgal, Olaszországgal (a hármas szövetségből 1915-ben lépett ki) és Oroszországgal, mely odaígérte a győzelem után többek között Magyarország keleti területeit egészen a Tisza vonaláig, ugyanakkor rögzítette, hogy a felek "sem különbékét, sem általános békét másként, mint együttesen és egy időben, nem kötnek". A románok a szerződésben vállalt kötelezettség értelmében azonnal megindították a hadműveleteket, s átlépték a Monarchia keleti határát, behatolva a gyakorlatilag védtelen Erdélybe. A központi hatalmak gyors és hatásos reakciója következtében azonban a szinte egyedül harcoló román hadsereget sikerült szétverni, a megszálló csapatok eljutottak egészen Bukarestig. Az ország nagyobbik részén idegen hadsereg állomásozott, melyet csak orosz támogatással sikerült megfékezni 1917 elején. Ám a keleti szövetséges a belső konfliktusai miatt kénytelen volt idő előtt feladni a háborút, s különbékét kötve a központi hatalmakkal gyakorlatilag magára hagyta a románokat (is). Így az ország 1918-ban kénytelen volt békét kötni a központi hatalmakkal - vagyis megszegte az antanttal kötött egyezményt. A másik "gond" az volt, hogy az Egyesült Államok nem volt részese a bukaresti titkos megállapodásnak, s eleinte nem is akarta elismerni az ország jogosultságát a tárgyalásokon egyenrangú félként való részvételre. Végül ismét csak az ország különleges helyzete, s a háború utáni időket beárnyékoló bolsevizmus rémképe emelete meg az ázsióját annyira, hogy Románia komoly alkupozícióba került. Az Oroszország irányába tervezett hadműveletekben fontos szerepet szántak a román hadseregnek. A nagyhatalmak végül stratégiai okokból támogatták a románok egyenrangú partnerként való kezelését, illetve bejelentett területi követeléseiket, valamint elnézőek voltak akkor, amikor a hadsereg megszállta szinte a teljes Magyarországot. Bratianu mesterien ismerte fel a helyzetét, ha kellett, a bolsevizmussal riogatta Európát, ha kellett a szándékos halogatás taktikáját alkalmazta, igyekezet a keleti országrészbe fait accompli helyzetet teremteni azáltal, hogy birtokon belül került a kiszemelt területeken minél előbb.

A látszólag csak szemlélődő és cselekvésre többnyire képtelen belpolitika révén (is) sokat vesztett Magyarország Trianonban. Valóban egy ezeréves közösség bomlott fel több darabra. Joggal tekinti a magyarság sajátjának a felvidéki falvakat és bányákat, az erdélyi erdőket, a havasokat és a déli napsütötte alföldeket, hiszen meghódította ezt a földet, s az itt elő népekkel együttműködve európai államot szervezett. A térképet nézve az embernek természetesen hat, hogy ez a hegyekkel határolt ország egyetlen egység, melyet nem lett volna szabad széttörni. Mégis megtették.

Ám ezért nem államok, nemzetek, fajok vagy egyes emberek a felelősek. Ez a történelem maga, amely "nem áll és nem fog megállani. Tegnapok és holnapok összefolynak benne, közöttünk, a ma alkotói közt itt vannak a tegnap öregei és a jövő fiataljai. Új szükségletek, új emberek, új cselekedetek fognak jönni", s országok tűnhetnek el megint, népeket boríthat el a feledés sűrű fellege. Egy valami biztosan nem jön el újra, és ez a régi Magyarország, Szent István országa. Mert a történelem nem visszafelé halad, hanem előre. A XX. század arról szólt, hogy a világ - és benne Európa - elrendezze területi viszonyait. Az ezer éves birodalmak nem tarthattak uralmuk alatt embereket gyarmataikon, mert a civilizáció elérte azt a fejlettséget, amikor kimondatott minden ember egyenlő joga a szabadságra és a saját sorsa feletti rendelkezésre. Az első világháború után ez még csak szavakban jelent meg, kevésbé a szándékokban és a második kellett ahhoz, hogy valósággá váljon.

Európa védőbástyája voltunk egykor, kultúránk nyugati, vérünk és ősi múltunk keleti. Egykor a magyarság a kiutat jelentette az ősi közösségeknek a fejlett civilizáció felé, mára egy megkeseredett, önmagával is együtt élni képtelen marakodó horda maradt a trianoni határok között, egy rossz csillagú Magyarország. Ezért pedig nem más, mint mi vagyunk a hibásak. Amíg ezzel nem vagyunk hajlandók szembenézni, addig nem jutunk ki a gödörből. Nem attól leszünk magyarok, hogy letagadjuk történelmünk kellemetlen részleteit, és egyetlen vágással igyekszünk eltörölni azt, amit tanítottak nekünk csak azért, hogy céljainknak megfelelőbb históriát énekelhessünk meg. Nem leveleket kell írogatnunk sérelmeink orvoslására, hanem leszámolni végre a XX. századdal, s megérteni józanul, tárgyilagosan azt, hogy miért történt a magyarsággal az, ami. Az országhatárokon kívül rekedteknek nem állampolgárságot kell adni, s holmi újonnan felfedezett zászlót lengetni a Kárpátok bércein - az, hogy maradtak még magyarok "odaát" azt mutatja, erős nép vagyunk. Még erősebbek lennénk, ha összefognánk. Nem valami ellenében, hanem a magyarság jövőjéért. Egyesek szerint küldetésünk van ezen a Földön, sokan még vadabbakat is állítanak erről az elhívatásról. Apponyi szerint pedig minden nemzet hordoz magában értéket, amely az emberiség haladásának szempontjából hasznos. Az a nemzet, amelyik nem rendelkezik efféle tulajdonságokkal egyszerűen eltűnik a történelem sodrában. Mi magyarok tudjuk, és ismerjük jelentőségünket Európa nemzeteinek történetében. Ezért is nem lenne szabad feladni.

Láng levelének utolsó bekezdéseivel nem érdemes foglalkozni. Egy háborút lezáró békekötés mindig arról szól, hogy a győztesek revánsot vesznek a veszteseken, s ilyenkor nem a józan tárgyalás a meghatározó. Kollektívan büntetnek ezek a szerződések, amellett, hogy - lehetőség szerint - megnevezik és elítélik a felelős személyeket.

A világ sokat fordult trianon óta, még többet a második világháború óta. Más kihívásoknak kell megfelelnünk, s ezeréves óhajunk, hogy Európához tartozhassunk, immár 9 éve beteljesült. Trianon egy fájó pont a magyarság életében, eltörpül mellette minden más. Pedig nem ez volt a legrosszabb, ami ezzel a néppel történt. Igazságtalansága nem az elcsatolt területek nagyságában rejlik, hanem abban, hogy sok határ menti magyar település is odaveszett. Legnagyobb tragédiánk az, hogy nem tudtuk józan ésszel kezelni ezt a helyzetet, s érzelmeinktől vezérelve sorozatos hibás döntéseinkkel jutottunk el a második világháború elvesztéséig. Trianont azóta sem vagyunk képesek kezelni, s a politika oly mértékben nehezíti ezt a kérdést, hogy jelen pillanatban lehetetlennek tűnik a helyzet megoldása. Annyi tévképzet, annyi hamis legenda, annyi félremagyarázás kapcsolódik hozzá, s annyi rosszindulatú áttétele van a magyarságot pusztító igazmagyar rákfenének, hogy ma nagyon úgy tűnik, ez fogja sírba tenni végleg népünket. A társadalom egyre jobban elbutul, elszegényedik. A pallérozatlan elmét könnyebben rabul ejti a politikai demagógia, s a milliónyi szélforgó országa lettünk. Nem emberként, hanem pártkatonaként azonosítjuk egymást, vannak igazabb magyarok, vannak nemzetárulók, s ki tudja kit ne talált még ki nekünk a politika ideológia-gyára. Az egykor tisztelt értelmiség mára a pénzemberek kurvájává alacsonyodott le, s valaha volt kritikus elméjüket a pénzért hajtják rabigába.

Trianon átka az, hogy még mindig beszélnünk kell róla.

Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig, mindig gondoljunk reá.

Illyés Gyula

Értsük meg végre, hogy mit jelent ez a mondat!

D.O.N.

Ott hagytuk abba,hogy Apis vezérkari ezredes egy börtöncellában beismerte: ő robbantotta ki az első világháborút.

Az előző rész végéről a statisztikai adatok vizsgálata maradt le. Igyekszem kerülni a statisztikát, mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy bármiféle gyakorlati haszna lenne ennek a tudománynak a valóságban. Az más kérdés, hogy a mai világ statisztikai alapon működik, de ki mondta, hogy a valóságban élünk?

A statisztika megfigyel, összegez, és véleményt alkot. A világunknak működnie kell valahogy - lehetőleg minél hatékonyabban -, a hibás döntéseket ki kell küszöbölni, a felesleges kerülőket le kell vágni, s látszólag a statisztikai megfigyelések alapján meghozott döntések erre alkalmasak. Azonban ahogy a tudományos megfigyelés legnagyobb dillemája a megfigyelő hatása a megfigyeltre, úgy a statisztika magasról tesz ugyanerre a problematikára.

Kié a zsákmány?

Láng levelében a magyar népet sújtó kollektív büntetésnek elsősorban az ország területének megcsonkítását tartja. Valóban kiemelkedő és látszólag érthetetlen az elcsatolt területek mérete. De értsük meg: a konferencia nem azzal a céllal ült össze, hogy a Magyar Királyságot fel kell darabolni, és szét kell osztani a környező - akkor még részben nem is létező - államok között (a Monarchia feldarabolása is csak a háboró utolsó éveiben került előtérbe). A békekonferencia hivatalos célja a háborút lezáró béke megalkotása és egy új Európa megteremtése volt. Nem léteztek titkos társaságok, akik a magyar földre, a vízkészletünkre, vagy a föld szívcsakrájára ácsingóztak. Nem volt kormányközi összeesküvés, sem zsidó ármánykodás. Megtorlásról, vérszomjas revans-vágyról pedig esetlegesen a franciák esetében szólhatunk, akik egy számukra oly megalázó 48 évvel korábbi eseményért kívántak - szimbolikusan - elégtételt venni a nyitóünnepség dátumával, 1919. január 18. napján. 1871-ben ezen a napon a versailles-i palota tükörtermében deklarálták a Német Császárság megszületését és I. Vilmos trónra lépését, egy olyan háború végén, amelyet a német diplomácia, de főként a bismarcki géniusz provokált ki, s vezetett legalább olyan sikerre, mint alig egy évtizeddel korábban a Monarchia ellenében. Elzász-Lotaringia ennek a konfliktusnak a következményeként került a császárság fennhatósága alá, s ez utóbbi volt aztán a Versailles-ban aláírt békeszerződés legfontosabb része, a konferencia munkáján a korona - visszavenni az elveszett vidéket, és porig sújtani a németeket.

Magyarország helyzete másodlagos volt, területére csak a szomszédos országok, s a korábban a Monarchián belül élő népek alkotta új államok tartottak igényt. Az ő érdekérvényesítésük sikere (is) eredményezte az ország ekkora mértékű megcsonkítását. Ehhez minden eszközt felhasználtak, s be kell vallanunk, mesterien alkalmazták azokat céljuk elérésére. A csehek a Monarchia keretein belül legalább oly mértékű jogokat követeltek maguknak, mint ami a Magyar Királyságot megillette, s ennek legnagyobb ellenzői a mi politikusaink voltak. Ezek a törekvések Masaryk és Benes missziójával eljutottak a Csehszlovák Köztársaság megteremtéséig.

Románia Erdély iránti vágya sem a háború után jelentkezett először. Egyes források szerint már jóval a háború kitörése előtt megegyezett az oroszokkal, hogy Bukovinával együtt megkapja, amennyiben a Monarchia-ellenes szövetség mellé áll egy esetleges fegyveres konfliktus során. Ezek a források többnyire egy bizonyos Henri Pozzi munkáira támaszkodnak, akinek személye a mai napig nem tisztázott, hovatovább hitelessége is meglehetősen vitatott. Románia kivételezett helyzetben volt a háború kitörésekor, s valóban létrejött egy egyezmény 1914-ben, amelyet az oroszokkal írtak alá Szentpéterváron. Ebben rögzítették, hogy előrenyomulásuk esetén Románia semleges marad. Stratégiai megfontolásból az antant megállapodást kötött Romániával 1916. augusztus 17.-én, mely győzelem esetén biztosította az országot többek között Erdély megszerzéséről is.

Szerbia, és általában véve a déli szomszédaink területi gyarapodását az 1918. november 13-án megkötött belgrádi katonai konvenció tartalmazza megszállási zónaként, mely aztán később a délszláv nemzetiségek határozott területi követeléseivé váltak. Szerbia területi aspirációi nem új keletűek, visszanyúlnak szinte a XIX. század közepéig. A Monarchia déli határvidékein (a Magyar Királyság területén) élő nemzettársaikkal való egyesülés, és a balkáni háborúk során a Földközi-tenger felé való kijutás elérésének szándéka vezették Szerbiát az ellenkező táborba. A horvátok amellett, hogy 1868 óta a Magyar Királyságon belül bizonyos fokú önállósággal rendelkeztek, a többségükben lakott területek érdekében a szerbekkel egyesülve léptek fel a szlovénekkel összefogva, akik Ausztriából is követeltek részt maguknak.

Ausztria helyzete a területi gyarapodást tekintve eltér az előbbiektől. Az Osztrák-Magyar Monarchia - mely a padovai fegyverszünet (1918. november 3.) aláírása előtti pillanatokban szűnt meg - elvesztette a háborút, de az antantnak elemi érdeke volt, hogy a fegyverszünetet még annak képviselete írja alá, hiszen a területén újonnan megalakult államok egyike sem tekintette jogelődjének az államszövetséget, így a felelősségre vonás komoly akadályokba ütközött volna. A békekonferencia idején a győztes hatalmak egyik célja - a háború tanulságait levonva - az volt, hogy megakadályozzák Németország és Ausztria újbóli egyesítését. Ebből következően az utóbbi állam kivételes helyzetbe került, s Karl Renner a kedvező pozíciót kihasználva nyújthatta be igényét többek között Burgenlandra is amellett, hogy meg kellett válnia az olaszoknak 1915-ben ígért dél-tiroli területektől, illetve a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság javára szavazott országrészektől.

Jöjjenek a számok!

 

A Békeszerződés előtt a Magyar Királyság területe 325.411 négyzetkilométer volt, lakosainak száma 20.886.000 fő. A Békeszerződés következményeként az ország területe 92.863 négyzetkilométerre, míg lakosainak száma 7.615.000 főre csökkent.

A Magyar Királyság területe Láng levelében magában foglalja Horvát-Szlavónországot is, amely az 1868-as magyar-horvát kiegyezés óta bel-, oktatás-, igazság- és vallásügyi autonómiával rendelkezett, s un. perszonáluniót alkotott vele.

A Magyar Királyság területe Horvát-Szlavónországgal együtt a háború előtt 325.411 km² volt, nélküle pedig 282.870 km². Népessége az 1910-es népszámlálási adatok alapján 20.886.487 fő, illetve 18.264.533 fő. A trianoni békeszerződés rendelkezéseinek következtében az ország területe 92.963 km², lakossága pedig 7.615.117 fő lett.

Hogy miért veszi számításba Láng és a revizionista, hősmagyar retorika Horvát-Szlavónországot - és hallgat róla bölcsen? Mert így a területi veszteség 232.448 km², nem pedig „csak” 189.907 km² és a lakosság tekintetében 10.649.416 fő helyett a felháborítóbb 13.271.370 fő róható fel trianonnak. Nagy igyekezetükben azonban azt nem veszik figyelembe, hogy ezzel a magyarság statisztikai létszámfölényét buktatják meg az összlakossághoz viszonyítva. Az általuk preferált konstellációban ugyanis csupán 48,12 %-ot tesz ki a magyarság, míg Horvát-Szlavónország nélkül (de kisebb területi és népességi veszteség felróhatósága mellett) 54,45 %-ot. Ez a két adat pedig korántsem irreleváns akkor, amikor trianonra keressük a válaszokat.

Kitérő Nürnbergbe

A Nürnbergi Nemzetközi Bíróság 1946. október hó 2-án a II. világháború kirobbantásáért és a világháborúban elkövetett jogsértésekért Németország akkori vezetőit felelősségre vonta és megbüntette, azonban a Német Nép felelősségét nem állapította meg. A Nemzetközi Bíróság a Német Népet mentesítette az egyébként törvénysértő kollektív felelősségre vonás alól. Általánosan elfogadott tény, hogy egy nép vagy nemzet a vezetők bűneiért és törvénysértéseiért nem felel.

 

Ugyanakkor az I. világháborúban való részvétel miatt Magyarország esetében nem az ország vezetőit, hanem a Magyar Népet büntették meg, ezeken túlmenően Magyarországot hatalmas összegű kártérítés megfizetésére is kötelezték. Ez az eljárás több szempontból is törvénysértő.

A nürnbergi ügyekkel már foglalkoztam egy korábbi posztban, a második levél kapcsán. Jelen bekezdés csak annyi kiegészítéssel él, hogy a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék nem mentesítette hivatalos formában a német népet a kollektív felelősségre vonás alól. Láng megállapításai ugyan helyt állnak, de félrevezető a megfogalmazás, mert arra utal, hogy bármilyen jogi aktus történt volna, mely valamilyen formában deklarálta azt, amit ő állít. Robert Houghwout Jackson, a nürnbergi perben az Egyesült Államokat képviselte. Vádbeszédében így fogalmaz:

"Azt is szeretnénk, ha mindenki megértené, hogy mi nem akarjuk az egész német népet vádolni (...) A náci arroganciának arra a hencegő megállapítására, hogy a német az „uralkodó faj”, a világ népei több emberöltőn át fogják emlékeztetni a németeket. A nácizmus borzalma magának a „német” szónak új és vészjósló jelentést kölcsönzött, s ez a jelentés még évszázadok múltán sem fog elenyészni. A németeknek, nem kevésbé mint a nem-német világnak, számolnivalójuk van ezekkel a vádlottakkal."

R. H. JACKSONNAK, AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK FŐÜGYÉSZÉNEK NÜRNBERGI VÁDBESZÉDE (elhangzott 1945. november 21-én)

A kollektív büntetés tilalma elfogadott elv a nemzetközi jogban, ugyanakkor be kell látni, hogy a győztesek igenis alkalmazták azt a második világháború után, hiszen ugyan kimondták, hogy nem tartják felelősnek a német népet a náci rezsim által elkövetett bűntettekért, de Németországnak meg kellett fizetni a jóvátételt és "bűnhődnie" kellett a háború szörnyűségei miatt. Franklin D. Roosevelt szerint "túl sokan vélik úgy itthon és Angliában is, hogy a német nép nem felelős azért, ami történt - hogy csak néhány nácit terhel a felelősség. Sajnos azonban ez így nem igaz. A német népnek el kell fogadnia, hogy részese volt egy törvénytelen összeesküvésnek, mely a modern civilizáció alapvető erkölcsi normái ellen irányult."

Az első világháborút lezáró békeszerződéseket összemosni a nürnbergi perrel pedig példátlan ferdítés, a kettő között legalább 35 év telt el. Nem volt szó büntetésről, a hatalmas összegű kártérítés pedig szigorúan figyelembe vette az ország gazdasági teljesítő képességét. A trianoni békeszerződés a nemzetközi jog akkori követelményeinek megfelelt. Az már más kérdés, hogy etikai szempontból erősen megkérdőjelezhetőek az intézkedései, és létrejöttének körülményei.

Vissza a számokhoz

A szerződés következtében Magyarország területi elcsatolása az alábbiak szerint történt:

- Romániához: 103.093 négyzetkilométer (31,8%), 5.256.451 fő (25,2%)

- Az egész Horvátország (Jugoszláviához): 42.541 négyzetkilométer (13,1%), 2.621.954 fő (12,6%)

- Jugoszláviához: 20.551 négyzetkilométer (6,3%), 1.510.897 fő (7,2%)

- Csehszlovákiához: 61.633 négyzetkilométer (18,9%), 3.515.351 fő (16,8%)

- Ausztriához: 4.026 négyzetkilométer (1,2%), 292.031 fő (1,4%)

- Lengyelországhoz: 589 négyzetkilométer (0,2%), 24.880 fő (0,1%)

- Olaszországhoz: 21 négyzetkilométer (0%), 49.806 fő (0,8%)

- Elcsatolt területek és lakosság összesen: 232.448 négyzetkilométer (71,5%), 13.271.370 fő (63,5%)

– Elcsatolás után megmaradt terület és lakosság: 92.963 négyzetkilométer (28,6%), 7.615.117 fő (36,5%)

Magyarországot 300 millió USD kártérítés megfizetésére is kötelezték az alábbiak szerint:

- Oroszország részére 200 millió USD,

- Jugoszláviának 50 millió USD,

- Csehszlovákiának 50 millió USD.

Lássuk ezt táblázatban:

Az adatok forrása Romsics Ignác - A trianoni békeszerződés c. könyve (Osiris, Budapest 2003), valamint az 1910-es népszámlálás adatai.

Kerekítésben vannak csupán eltérések, nyilván ezekkel az adatokkal nem érdemes komolyabban manipulálni, hiszen széles körben ismertek, és könnyen ellenőrizhetőek. A fenti számok természetesen messze nem tükrözik a lényeget: az országtól elszakított magyarságot, és a nyersanyagforrásaink hatalmas hányadát. Nem a területek nagysága az igazi  büntetés veszteség, hanem az, ami ott Magyarországé volt. A kultúra, az ipar, az infrastruktúra. Az újonnan alakult és az akkor felduzzadt államok ölébe hullott egy fejlett ország levágott karja, lába, ami kezdetben nyereségnek látszott végül problémák tömegét hozta magával. Az a térkép, amely több más országra vetíti a Magyarországot ért veszteségeket (balra), szintén nem taglalja a területeken található értékeket, ugyanakkor jó példája a demagógiának.

Meg kell érteni a területi veszteségek kapcsán, hogy azért mi és azért ennyit, mert ott vagyunk, ahol. A Kárpát-medencében, ahol a nemzetiségek nagy mértékben keverednek egymással. A magyart az elmúlt dicső ezer év tizedelte rendesen, s az ország népességét - az "adóalanyok" számának szinten tartását - a térségben élő nemzetiségekből oldották meg egykori vezetőink, illetve ezen a vidéken a természet adta lehetőségeket felhasználó iparosodás, mezőgazdasági fejlődés a nem elhanyagolható mértékű vándorlást katalizálta.

A Monarchián belül a Magyar Királyság területén volt nagyobb a lakosság etnikai megosztottsága. Az Osztrák Császárság állt az osztrák tartományokból (Ausztria), ahol az osztrákok egyértelmű többségben voltak a más nemzetiségekkel szemben, és azokból a "land"-okból, ahol egy területen viszonylag homogén nemzetiségű lakosság élt, és amelyek nem álltak olyan szerves kapcsolatban az anyaországgal, mint ahogy az Magyarország esetében fennállott. Ausztria nem érezte "csonkolásnak" sem Galícia, sem pedig Dalmácia elvesztését. Területi méreteket tekintve Ausztria legalább annyit vesztett a Monarchia széthullásával, mint Magyarország Trianonban. - Ilyen, és ehhez hasonló okoskodásokhoz vezet, ha a területi veszteségekkel manipulálunk. A lényegen nem változtat, de szépen mutat egy prezentációban.

A kártérítés megfizetéséről a trianoni békeszerződés csak elviekben határoz, a konkrét összegek megállapítását a Népszövetség Jóvátételi Bizottságának hatáskörébe utalva. "A Szövetséges és Társult Kormányok elismerik, hogy Magyarország jövedelemforrásai (...) nem elegendők arra, hogy e veszteségek és károk teljes jóvátételét biztosítsák (...) mégis megkövetelik és Magyarország kötelezi magát, hogy az alább megszabott módozatok szerint jóváteszi mindazokat a károkat, amelyeket (…) okozott". Az összeg 1923 októberében került meghatározásra, mely körülmény kapcsolódott egy, a magyar állam nemzetközi kölcsön felvételére tett kísérleteihez. Az ország bevételeinek egy része addig is zárolva volt, s természetbeni "törlesztéseket" folyamatosan végzett az ország. A háborús jóvátétel összegét  200 millió aranykoronában állapította meg a bizottság, melynek részleteit az eredetei ütemezés szerint (a trianoni szerződés feljogosította a Jóvátételi Bizottságot a fizetési ütemterv elkészítésére is) még a 40-es években is fizettük volna. A megállapított jóvátételi összeg kifizetésére végül nem került sor, mivel a nem egyértelmű helyzet elhúzódott a '20-as évek végéig, amikor aztán az egész ügyletet keresztülhúzta a globális pénzügyi válság. Hangsúlyozom, ez nem azt jelenti, hogy nem fizetett az ország semmit, hiszen a kötelező sarcot, az un. "járulékos költségeket" (ha úgy tetszik a kocsmai bunyóban megsérült berendezési tárgyakat), folyamatosan kellett törlesztenie a magyar államnak. Persze ez nem vigasz, hiszen ami Magyarországnak a legjobban ártott, amit a mai napig nem képes kiheverni a társadalom, és a politika időről-időre előveszi egy kicsit revolverezni vele a népet, az a területi- és a magyar nemzetet ért emberi veszteség, amivel az elcsatolt területek súlytották a balsors által tépettet.

Az aranykorona a Monarchia, összeomlása után pedig Magyarország (magyar korona) törvényes fizetési eszköze volt egészen 1927-ig, amikor felváltotta a pengő.

Láng USD-ben kifejezett összege mögötti matematikai számításokat nem találtam sehol. 100 aranykorona az 1900-as évek elején kb. 21 akkori USD értékének felelt meg. Ha ezzel az árfolyammal számolunk, a teljes jóvátétel akkori dollár értéken 42 millióra rúg, ami 2001-ben, amikor Láng a levelét írta - a fogyasztói árindexet figyelembe véve -, 436.800.000 dollárnak felelt meg. Lajosunk által meghatározott összeg eredete ismeretlen, a legvalószínűbb, hogy a hasára csapott, vagy rendelkezik egy eddig még nem publikált forrással.

A kedvezményezettek között ott van az az Oroszország, aki az 1918-ban a központi hatalmakkal megkötött breszt-litovszki békével idejekorán kiszállt a háborúból - ismert okok miatt. A békekonferencián hivatalosan részt sem vett (kizárták a németekkel és szövetségeseivel kötött breszti megállapodás miatt). A román területi igényekkel összefüggésben pedig nagyon jól tudjuk, hogy az éledő és terjeszkedni vágyó bolsevizmus gazdatesteként tekintettek rá a szövetségesek. Persona non grata volt akkoriban ez a keleti birodalom, amely ugyan részese volt a háború kirobbantásának, de a kivívott győzelemhez aligha járult hozzá. Hogy honnan vette Láng a neki járó összeget, s egyáltalán azt, hogy Magyarország jóvátételt tartozik neki fizetni, rejtély - mindenesetre árulkodik arról, hogy feltehetően szándékos hamisításról van itt szó.

A másik két kedvezményezett közül Jugoszlávia abban az időben Szerb-Horvát-Szlovén Királyság volt. A szó, jugoszlávia tulajdonképpen gyűjtőnév, jelentése jugo (dél) és szlávia (szláv állam). A Magyar Királyság folyamatos szénszállítmányokkal törlesztette kötelezettségét az ország felé, ahogy természetbeni törlesztéssel élt Csehszlovákia felé is. Az eddigi kutatásaim során azonban nem bukkantam sehol arra, hogy a Jóvátételi Bizottság milyen felosztásban rendelkezett a győzteseknek fizetendő összegekről. A békekonferencián többször felmerült a jóvátétel kérdése, különösen a román rekvirálások kapcsán, amikor a megszállt területeken élők minden vagyonát, valamint az útközben elfoglalt gyárak és üzemek felszerelését is elvitték, az állatokkal közlekedési eszközökkel együtt. Szinte mindent vittek, ami mozdítható volt, s esetenként azt is, ami nem. Azonban dokumentum nem áll rendelkezésre a konkrét felosztásról - minden bizonnyal azért sem, mert a jóvátétel fizetését nem úgy képzelték, hogy a magyar kormány kap egy listát, hogy "tartozom nekik" és mint a mikulás decemberben, végigjárja őket. A jóvátétel megfizetése után a nemzeteket rangsorolva, egy bizottság gondoskodott volna annak elosztásáról.

Láng Lajos levele tartalmaz a valósághoz igen közel álló információkat, azonban több benne a fiktív, vagy bizonytalan eredetű adat – nem szólva arról, hogy ezekkel szabadon rendelkezik, szándékai szerint használja fel őket. Többek között ezért nem bízom a statisztikában: nem mutatja a lényeget, csak sejteni engedi. Sejtésekből viszont nem lehet megtudni az igazságot, csak ha utána járunk.

(folyt. köv.)

D.O.N.