Felbukkant az indexen egy írás, mely hivatkozásul a BBC History magazin 2012. májusi számát jelöli meg. A borítón ott díszeleg a fő téma: a kán kémfőnöke. Egy papról – Róbert (Lóbelt?) – szól, aki amellett, hogy állítólag részese volt a Magna Charta Libertatum (Nagy Szabadságlevél) létrejöttének, inspirálta keresztes barátait (nem azonosak vizipók haverjával) a mi Aranybullánk kikardoskodására, kockán elvesztegette hitét, majd beállt főspionnak Batu Kánhoz, aztán leszervezte a magyar történelem első jelentős propaganda hadjáratát a tatárok Magyarországra bevonulását elősegítendő, és nem mellesleg találkozott Julianus baráttal, aki éppen a pápának ment kémkedni tatár ügyben.

Jogos a kérdés: WTF?

Haladjunk sorjában: a BBC Magazin főszerkesztője Papp Gábor, aki 2006-ig a National Geographic magyar kiadását felügyelte, valamint korábban külpolitikai újságíró volt. A 2011-es bemutatkozáson elmondott beszéde szerint a BBC „különösen megbízható forrás”, s a magyar változat, szerződés szerint, 50%-ban onnan átvett anyagokat közöl.

Ennek megfelelően Rónay Gábor (alias Gabriel Ronay) szóban forgó cikke mellett közöl egy John Man nevű szerzőtől is írást Dzsingisz Kánról (balra), amiben  - lévén más forrásról szó – nem találkozunk Róbert ügynökkel. A sztorit megírta ugyanebben az időben a nol.hu is, ahol hivatkozásokat találunk a Times-ra, s ugyancsak Mr. Ronay-ba botlunk, aki kikutatta, hogy I. (Földnélküli) János angol király például el akarta adni az iszlámoknak Angliát, s ennek többek között a mi Róbert  - akkor még pap – ügynökünk vetett gáncsot.

Rónay Gábor az évek során Drakula legendájától (1972) a tatárok angoljának (1978) történetén keresztül eljutott a Száműzött Edwardig (1989). A BBC cikk szerzője erdélyi származású újságíró, iskoláit Budapesten és Edinburghben végezte. Magyarországon történelmet és lingvisztikát hallgatott. 1956-ban a forradalom hevében kiszökött Ausztriába, majd onnan egy tanulmányi program keretében Skóciába emigrált, ahol szláv és német szakot végzett. Jelenleg a Sunday Herald külpolitikai tudósítója.

Forrest futása

A nol.hu és az index írása majdnem szóról-szóra megegyezik a BBC magazinban közöltekkel, új információra nem bukkanhatunk bennük. Egy igazi középkori Forrest Gump-ba botlunk, aki angol királyi követként Mohammed al-Nasirral folytatott bizalmas beszélgetés során meggyőzi őt, hogy ne siessen János segítségére, majd hazatérve gondoskodik arról, hogy a Magna Charta tető alá kerüljön. Emiatt kell aztán menekülnie Angliából, s mint akkoriban a hozzá hasonló számkivetettek, beállt az éppen induló ötödik keresztes hadjáratba lovagnak. Ez a hadjárat hemzsegett a magyaroktól, hiszen a seregeket II. András magyar király vezette VI. Lipót osztrák főherceggel. Hősünk legközelebb a festői Damietta ostrománál bukkan föl, s haverkodik össze magyarokkal, akik boldogan tanítják a magyar nyelvre. Cserébe az értékes nyelvtan órákért, megfertőzi őket a Magna Charta eszmeiségével, s felbújtja őket arra, hogy hazatérvén igyekezzenek kicsikarni Andrásból minimum egy Aranybullát. De paplovagunk itt is hamar elmeszelte magát, mivel megszállottja volt a szerencsejátékoknak: hamarosan kivetették maguk közül a keresztesek, így meg sem állt Perzsiáig. A sors itt hozta össze az éppen novíciusokat toborzó mongol portyázókkal, akik a hivatali bürokrácia felduzzasztását nyugati műveltségű idegenlégiósokkal képzelték el. Gyorsan hagyta is magát meggyőzni, s hihetetlen sebességgel haladt felfelé a ranglétrán, mígnem egyszer csak ott találta magát Batu Kán mellett, mind főkém. Miután egyszer volt rokonaink megindultak kiruccanni az uncsitesóikhoz, derék spionfiókánk boldogan kémkedte nekik végig az ide vezető utat. Valahol Magna Hungaria környékén összefutott a mi Julianus barátunkkal is, akit ékes magyar nyelven köszöntött, s ettől a jó domonkos rendi szerzetes majdnem összepisilte magát (állítólag van róluk egy közös metszet is egy rég elveszett kódex kitépett oldalán). „A magyarok földjén találkozott a nevezett barát tatárokkal, sőt a tatár fejedelem követével (is). Ez magyarul, oroszul, kúnul, németül, bolgárul és tatárul beszélt, ugyancsak ez mondta, hogy a tatár sereg, amely akkor öt napi járóföldre volt tőlük, Németország ellen akar vonulni, csak egy másik seregre várakoznak, amelyet a fejedelem a perzsák elpusztítására küldött ki. Ugyanő mondta azt is, hogy a tatárok földjén van egy nagyszámú nép, minden emberi fajnál nagyobb és magasabb s olyan nagyfejű, hogy fejük – látszatra – egyáltalán nem is illik testükhöz. Ez a nemzet ki akar törni országából és hadakozni szándékozik mindazok ellen, akik ellenük akarnak szegülni s el akarnak pusztítani minden országot, amelyet csak meghódíthatnak”. Julianus erre nagy sebbel-lobbal nem az odavezető hosszú, hanem egy rövidebb úton sietett haza, hogy a közelgő veszélyről hírt hozhasson. Második útjára már kifejezetten azért ment, hogy közelebbről is megszemlélhesse a mongolok seregét. Egyesek szerint Julianus eleve kémkedni indult, s nem a magyarok őshazájának felkutatása volt a célja, hanem pápai követként az Európa keleti határán felbukkant népet akarta megtéríteni, s főnökei szándéka szerint rábírni egy szentföldi hadjáratra. „Elterjedt tehát a hír, hogy ez a barbár nép [a tatár] Kunország és Magyarország ellen készülődik, de hogy igaz-e ez a szóbeszéd, kiküldtek Magyarországról négy domonkos barátot, akik aztán száz nap alatt eljutottak a régi Magyarországba. Visszatérve jelentették, hogy a tatárok a régi Magyarországot már elfoglalták, és hatalmuk alá vették.”

Rokonlelkek, ha találkoznak: a mi hősünk sikeres működése által a mongol hadak mind közelebb kerültek Magyarországhoz, s hamarosan ott topogtak a küszöbön. Bizonyos fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint kémfőnökük ki-be járkált az országba, szervezte a propagandát és hol kedveskedve, hol fenyegetőzve próbált hatni IV. Bélára, ahogy az egy igazi spionhoz illik. Az utolsó figyelmeztetést követően aztán a nem szívesen fogadott tatár rokonok, aki valójában mongolok voltak, elkezdték hírhedt hosszú menetelésüket, a tatárjárást. Egy részük északról, a többi keletről jött, győzött a muhi csatában is, a királyunkat menekülésre kényszerítette, üldözőbe vette, de soha el nem fogta. A furfangos főhős ekkortájt a Sajó melletti síkságon lezajlott győztes küzdelem vérgőzös harcmezején egy „speciális hullarabló különítmény” (WTF?) élén tevékenykedett, s rálelt IV. Béla pecsétjére a fej nélküli kancellár  - bizonyára Csák Ugrin kalocsai érsek - zsebeiben. Az érdekes különítményt leszámítva a történetben csak egy bökkenő maradt: Ugron a mezőcsáti mocsarakban lelete halált, nem a muhi csatamezőn! Ezzel mit sem törődve a  következő komiszság ekkor pattant ki a furfangos Englishman fejéből: kiáltványt fogalmazott a király nevében, ellátta annak pecsétjével, kiválasztott pár papot, akiknek megkegyelmezett a vad horda és másológépnek használva őket sokszorosította a hamisítványt. A cél nem volt egyéb, mint zavart kelteni azzal, hogy renegát magyar főurak (mert árulók mindig voltak) és kunok (akiket András befogadott, mikor a mongol dúlás elől menekültek, akiket mindig is ferde szemmel méregettek a magyarok, s akik végül beintettek, majd angolosan távoztak a Balkán irányába) segítségével elterjesszék Béla üzenetét, hogy „ne féljetek a kutyák vadságától és dühétől, és otthonaitokból ne merészeljetek kimozdulni; ugyanis, bár bizonyos előre nem látható körülmények miatt elhagytuk mind a tábort, mind sátrainkat, mégis Isten kegyelméből lassankint igyekszünk azokat visszaszerezni és újból vitéz ütközetet vívni velük; ezért csak imádkozzatok, engedje meg nekünk a könyörületes Isten, hogy összezúzzuk ellenségeink fejét.” Szó se róla, egymást igazoló források erről hitelesen tájékoztatnak, felismerve a szöveg nyelvezetében a korábban meghódított területeken hasonló fondorlattal terjesztgetett hoaxokat, mi pedig eközben azt tanuljuk az iskolában, hogy Győr, Pannonhalma, és a nagyobb várak mind ellenálltak a dúlásnak, s azok magyar kézben is maradtak mindvégig.

A spamelés bejött ennek a leleményes kalandor papnak, a magyar várurak bedőltek neki, s a tatárok szabadon fosztogathatták az országot. Béla eközben a Felvidéken át éles balkanyart véve Haimburg felé menekült II. Frigyes invitálására, aki nem kevésbé volt körmönfont, mint az angol csúcském, s fogságba ejtette bizonyos korábbi eredetű elszámolási nézeteltérések miatt. Sikeres egyezkedés után Zágrábban, majd végül Trau-ban kötöttek ki. A tatárok elvonulás után Béla első dolga volt, hogy Frigyesen elégtételt vegyen segítőkészségéért, s a szabadulásuk zálogaként odaadott három nyugati vármegyét visszafoglalja. Ekkor ért el csúfos végkifejletéhez a mi Forrest Gump-unk kalandos élete is. Az eleddig leleményéről és furfangjáról híres kémfőnökünk valamiért ott kolbászolt Bécsújhely környékén nyolcadmagával, mikor Béla és Frigyes egymással szemben álldogált a Lajta partjain, a mongol elvtársak meg már Erdély keleti végénél jártak. El is fogták őket, és a hét down-kóros között csak egy egészségesnek tűnőt találtak, akit ráadásul Frigyes még a damiettai balhéból ismert, ahol faterjával, VI. Lipóttal kameóztak az ötödik keresztes hadjáratban. Csak akkor még tisztes magyarul tanuló keresztes vitéz volt, nem mongol hírszerző veterán, így hát ilyen-olyan kereszténység ellenes árulásai miatt rövid úton felagatták szegényt a munkatársaival együtt.

Róbert kalandos életének hitelesnek tűnő sztoriját Rónay Gábor előtt senki nem jegyezte le. Hogy is tehette volna bárki is, hiszen a kémfőnökökre leginkább a titokzatosság a jellemző, és az, hogy semmi sem biztos, illetve minden lehetséges. Ennyi erővel el is fogadhatnánk igaznak ezt a sztorit, de valljuk be őszintén, több mint bizarr, s egy alulfizetett alkoholista hollywood-i forgatókönyvíró sem merne ekkora történelmi scriptet kiizzadni magából.

Most komolyan...

Az indexet még csak megértem, hogy április 11. lévén pénteken a költészet napja helyett inkább a muhi csatát rángatta elő a kalendáriumból, mert az nem olyan snassz, mint verset olvasni, vagy József Attiláról írni, elvégre őt „csak” a vonat csapta el. De miért kellett ezt a történelmi kalandregényt úgy tálalni, mint a manapság amúgy össze-vissza kevert magyar történelem egy eddig nem ismert aspektusát? Cecey Péterről sem tanuljuk az iskolában történelem órán, hogy Dózsa György kincsét rejtegette, csak mert Gárdonyi arról írt könyvében, bár ez utóbbi regény minden bizonnyal értékesebb és a történelemhez hűebb, mint Mr Ronay „tanulmánya”. Kritikusai szerint a lelkes amatőr történész ugyan alapos kutatást végzett, de Róbert személyében minimum három, a krónikákban valóban szereplő angol embert gyúrt eggyé.

Mégis inkább azt érzi az ember, hogy a sztori lényege a régóta pedzegetett Magna Charta és Aranybulla közötti párhuzam köztudatban tartása. Sok helyen igyekeznek alátámasztani, hogy II. András királyi pecsétje (bullája) egy olyan okiratra került, melynek ihletője a Földnélküli Jánossal szembeszálló bárók által kikényszerített szerződés. Felbukkan egy pár ismert jogtörténész is a témában, mint Timon Ákos és Eckhard Ferenc, sőt előszertettel citálják Széchenyit is. Az igazság az, hogy minden esély meg volt arra, hogy a magyar törvényalkotásra hatással lévő személyek ismerjék az angol dokumentumot, azonban arra semmi bizonyíték nem merült fel eddig, hogy bármilyen ösztönzés érvényre jutott volna akár egy egyiptomi kikötő ostromakor köttetett barátság révén. A két dokumentumok tartalmi és formai hasonlóságai csak egy dologra engednek igazán következtetni, az pedig nem más, mint a magyar társadalom akkori európai szintű fejlettsége. Ugyanakkor annak is szomorú mementója, hogy a nemzetünk sorsa ezután korántsem alakult annak megfelelően, s ebben leginkább földrajzi elhelyezkedésünk és az országunkat fenyegető idegen hatalmak igencsak kivették részüket.

Róbert atyafi kalandos életútja maradjon meg egy történelmi eseményekkel gazdagon díszített izgalmas regénynek, ne akarjuk nemzetünk kanonizált históriájának elfogadtatni, és főleg ne akarjunk ismeretekkel kevésbé felvértezettebbeket általa félrevezetni, mert annak rossz vége lesz. Elvégre Umberto Eco Baudolinóját sem tanulják a talján nebulók történelem órán.

D.O.N.