Távol áll tőlem, hogy a magyar nemzet egyik alapvető jelképével, a Szent Koronával élcelődjek - nem úgy, mint a gyöngyöspataiak. Célom az, hogy az e jelképpel tetszelgők, annak szellemiségével visszaélők kártékonyságára felhívjam a figyelmet. Éppen a minap vágták a fejemhez egy beszélgetés alkalmával, hogy nem vagyok igaz magyar, mert véleményemmel ellene mondok a „szentkorona-tan”-nak, nemzetáruló vagyok. Valójában ezen durrant el az agyam, mert az nem tudta senki elmagyarázni világosan és érthetően, hogy mi az a bizonyos tan, aminek ellentmondok. Ezért úgy döntöttem, utána olvasgatok ennek az egész dolognak.

A Szent Korona

„A Szent Korona a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban.” 2000. I. tv.

-- 0 --

"Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét." Nemzeti hitvallás

Hát kérem, van ugyebár egy, a magyarságunkat, egységünket és szellemiségünket megtestesítő ereklye, amiről a ránk jellemző módon a mai napig nincs konszenzus. Ugyanakkor szokás szerint Jézustól Atilláig (mert sokaknak nem Attila volt a hun, hanem Atilla) mindenki bele van keverve, de ott találjuk még Romulust és Rémust is, akik rovósámánjaink szerint széki-hunok voltak, és Manit, a vándorprófétát, aki – saját bevallása szerint – a legnagyobb volt a próféták között.

Vannak, akik azt mondják, már Jézust is beavatottá tette, amikor az indus-völgyi tanulmányútjáról hazatérve előbb fejedelemmé, majd királlyá avatták egy aranykoronával - azt nem is mondtam, hogy ő (is) a Nimród-Gilgames-Árpád vérvonalba tartozik. Eszerint a téveszme szerint ezzel koronázták királlyá Istvánt is. Nem azzal, amit a pápa küldött volna neki, mert azt nem bírták kivárni, hiszen a nyakukon volt 1000. augusztus 20. (tényleg nem aznap koronázták meg Istvánt, de vannak, akik ebben hisznek). Ebben a buliban mindenki beavatott volt, még az Apó-síkság-on (manapság csak szimplán Pó-síkság) héderelő avarok is, akik a pápának adtak csupa szívjóságból egy liliomos arany koronát, hogy legyen mihez nyúlni, ha valakit netán elfogna a koronázhatnék a Jász-síkságon (igen, az a Jász-síkság). Szóval az idő szűke és a már akkor is dívó nehézkes bürokrácia (az Asterix-legendáriumból tudjuk, hogy római találmány) miatt kellett hamar-gyorsan megkoronázni Istvánt, hogy kijöjjön az 1000 év kerek évszámra (ha tudták volna, hogy a középkor csak kitalált...). Így utólag vitték el megáldatni II. Szilveszter pápához a koronát, aki miután megértette az eléje tett arany korona telepatikus parancsát, a lengyelek helyett (mert akkoriban ők is koronázni akartak, csak nekik nem volt fix dátumuk) nekünk, magyaroknak küldte el a liliomos koronát, amivel Istvánt másodszor 1001. augusztus 20-án koronázták meg. Ez úgy történt, hogy először a fejére tették az eredeti, nagyon szakrális és telepatikusan parancsoló uruki arany koronát (a Jézust is beavató koronáról beszélek), majd arra ráhelyezték a liliomosat (az avar féle koronát), ami természetesen pont passzolt az alatta lévőre (vagy nagyfejűek voltak az avarok, vagy eleve ezzel a céllal készítették ekkorára). Végül a korona a mai formáját I. (Szent) László fején nyerte el, aki egy ideig húzódozott tőle és Salamon király haláláig nem is akarta elfogadni (igen, nekem is felettébb zavarosan hangzik). Amikor aztán végül a fejére került, akkorra már Dajka sámán, aki valahol Magyarka Beavatott Központban iperedett, elhelyezett benne olyan rezgő kavicsokat, amelyek a 24 hun törzsszövetség beavatottjainak gondolatait közvetítették. Ellátták továbbá olyan rezgő kavicsokkal is, amelyek összeköttetést biztosítanak a viselőjének a szíriusz-rendszer-beli őshazával. A kövek egyébként Arvisura-Anyahita hozományként kerültek Ataiszra kr.e. 8508-ban.

Arvisura-Anyahita csoportja Kaltes-asszony bolygójáról, azaz a Szíriusz rendszerből érkezett. A nagy köd miatt űrhajójuk a Kékleny-hegységben balesetet szenvedett. A fedélzeten tartózkodó utasoknak ugyan nem esett bajuk, ám már nem tudtak visszamenni a bolygójukra. Így Ataiszban maradtak, és a környezetükben élő régi kaltesi eredetű népek mellett találtak új otthonra. Ataisz nevét a Tórem mitológiából ismert Atya-Istenről, Ata-Isisről kapta, a Csendes-óceánon volt található, a jelenlegi Hawaii-szigetek képezték az észak-, északkeleti csücskét. A jövevények fő feladatuknak tekintették, hogy a barlangokban és a fákra épített indalakásokban élő őslakók között megszüntessék az emberevést. Anyahita magával hozta a Kaltes-asszony földjéről származó egyistenhitet is. Be akarta bizonyítani utódainak, hogy az égből eredő hitvilág lesz az, amelyik az ataiszi őslakók és menekültek között megteremti majd a jólétet.

Nem baj, ha a fenti rész után elszívunk egy cigit. Egy talán nem is elég...

Egy másik verzió nem ennyire vadregényes, mentes a tolkieni fordulatoktól, s egyszerű tudományos megállapításokon alapszik. Azonban hozzá kell tenni azt is, hogy legalább negyven különböző elmélet létezik, s ezek részben fedik is egymást. Ahogy én is tanultam az iskolában (bár én még a „coccialista-marcista” időkben lettem okítva), a koronát II. Szilveszter pápa küldte el Istvánnak, hogy a kereszténység felvételével Magyarország királyává koronázhassák. De beszélnek később összeillesztett koronáról, amely elgondolás szerint az alsó abroncs rész (görög) és a felső pánt rész (latin) a rajtuk található feliratokból következően nem egy időben keletkeztek, tehát nem lehet Szent István koronája – erre elsőként 1790-ben egy Weszprémi István nevű orvos figyelt fel. Két különböző korona későbbi egyesítéséről mesél nekünk Jókai is „A magyar nemzet története regényes rajzokban” című kötetében, amikor azt említi, hogy a „lengyeleknek szánt koronát” miként „adá át Sylvester pápa első István magyar király számára”, s „hogy ez képezi a magyar korona felső részét”. Míg „a magyar korona alsó részét, a több ágú diadémot Dukas görög császár küldé később Geiza hercegnek”, s „mind a kettőt egyesítve viselik az utánuk következett magyar királyok”.

A Szent Korona első hiteles ábrázolása a Fugger família krónikájában lelhető fel, s abból az időből datálódik, amikor V. László anyja, Erzsébet ellopta azt az országból, hogy biztosítsa gyermekkorú fia megkoronázást, majd zálogba adta azt Frigyesnek. A német császár vagyonának kezelésével a Fugger család foglalkozott, így kerülhettek kapcsolatba a Szent Koronával ők is.

A Szent Koronát 1978-ban szállították haza az USA-ból, elhelyezték a Nemzeti Múzeumban, s ekkor nyílt lehetőség annak szakértői vizsgálatára. E kutatást végzők megállapítása szerint a korona egységes szerkezetet alkot, s kizárt, hogy két eltérő időpontban készült tárgy későbbi összeillesztéséről van szó. Továbbá a korábban éppen a különállóságot alátámasztó görög és latin feliratokról bebizonyosodni látszott, hogy egy műhelyben, egy adott eljárással készültek. A rajta lévő ábrázolásokból kiderül, hogy nem készülhettek előbb, mint a niceai zsinat, vagyis i.sz. 325. Keletkezésének helyét pedig a Fekete-tenger keleti partvidékének térségébe helyezik. A tudományos kutatás eredményeit, azok utóéletét az abban részt vevők kellő mértékben feldolgozták, köztük a fentiek forrásául szolgáló Csomor Lajos is. A magyar koronázási jelvények (a korona, a jogar, az országalma, a kard és a palást) ma már Magyarországon vannak, s a palást kivételével a Parlament épületében kerültek elhelyezésre. A casula a Nemzeti Múzeumban van kiállítva. A Magyar Szent Korona a magyar nemzet legbecsesebb emléktárgya. A Szent Koronát hagyományosan kb. a XV. századtól kezdték Szent István koronájával azonosítani, és főleg az országnak a Nagyboldogasszony oltalmába ajánlása miatt, s mert egy szent király személyével kapcsolódik össze, viseli a szent megjelölést. Deák Ferenc szerint a „Corona” nem a királyi hatalmat jelképezi a mi megfogalmazásunkban, hanem magát az államot. A Szent Korona feje a király, tagjai a nemesség, teste pedig a magyar államiság.

Fata morgana

Vegyünk szemügyre pár festményt, melyek közül a korábbit Wilhelm von Kaulbach (1805-1874) német festő, Cornelius egyik tanítványa alkotta meg 1861-ben. Kaulbach a Hunok csatája (1834-37) c. festményével vált ismertté, mely megihlette Liszt Ferencet is, hasonló című művének komponálásakor (1857). Az ominózus kép Charlemagne (Nagy Károly) megkoronázása címet viseli és II. Miksa bajor király megrendelésére készült a Müncheni múzeum részére. Egy internetes oldalon bukkanhatunk egy felnagyított részletére a képnek, amely mellett ott virít a felismerés: ez a magyar korona!

Szigeti István szerint ez az a korona, amelyet Világosító Szent Gergely tervei alapján 304-308 között készítettek egy örmény ötvösműhelyben az akkor megkeresztelt király, III. Tiridates számára. Ezt aztán 451-ben az avarairi csatában (avarajri ütközet) győzedelmeskedő perzsák és avarok közül az utóbbiak hozták a Kárpát-medencébe, majd került Nagy Károlyhoz, amivel 800-ban megkoronáztatta magát.  Rendelkezése szerint ezzel a fején temették el halála után, s III. Ottó – állítólagos keresztapja Szent Istvánnak - ezt vette le fejéről, amikor 1000-ben felnyitotta sírját, és küldte el a pápának, hogy azt megáldva egy lengyel hercegnek, Boleszlonak ajándékozhassa, ígérete szerint. Ez a dolog több sebből is vérzik: a korona bár valóban hasonlít a magyar Szent Koronára, mégis amennyiben ennek a festőnek ezen képével láttatják igazoltnak nevezettek a mi koronánk kalandos útját, akkor felvetődik a kérdés, hogy a művész, III. Ottó Nagy Károly sírboltjában (1859) című festményen miért nem ezzel a koronával a fején ábrázolja a frank uralkodót sírboltjának zárókövén? A korona egyébként csak nagyon kis alakban tűnik fel a képen, s ábrázolt méreteiben pedig elüt az eredetitől, nem beszélve arról, hogy a Vita Caroli Magni-ban látható, Károly koronázásáról készült miniatúrán sem a mi koronánk szerepel. Ugyanúgy Raffaello I. Nagy Károly koronázása című képén is egy elemeiben hasonló, mégis teljesen eltérő korona szerepel.

Az említett avarajri ütközetben a perzsák az örmény kereszténység ellen indítottak hadjáratot. Az ország abban az időben hol perzsa, hol bizánci befolyási övezetbe tartozott, államvallása azonban már a IV. századtól a kereszténység volt. A zoroaszter vallású Perzsia végül súlyos mészárlás árán győzedelmeskedett, a történetírás pedig nem említi, hogy ebben a csatában avarok is részt vettek volna. Az állítólagos keresztapa-keresztfiú kapcsolat III. Ottó és István között egyszerű marhaság.

A másik kép, amin szintén feltűnni vélik a magyar Szent Koronát, Edward Burne-Jones (1833-1898) alkotása. Az angol viktoriánus festő (felesége révén Kipling nagybátyja, akiről az író Kim c. művében a láma személyét mintázta) kortársa volt Kaulbachnak.

Az említett festmény az Arthur utolsó álma Avalonban, 1881-1898 között került vászonra, s paramétereiből fakadóan a művész magnum opus-ának tartják. A kép George Howard, Carlisle 9. earl-jének megrendelésére készült, aki osztozott Burne-Jones Arthur legendáriumához fűződő vonzalmában, s szabad kezet adott neki a témaválasztás terén. A művész nem tudta befejezni a művet, noha életének utolsó évében többször módosított is rajta. A korona ezen a képen sokkal inkább hasonlít a Szent Koronára, mint Kaulbach festményén. Egyesek szerint a képen a földön heverő Szent Korona és a haldokló Arthur személye a tiszta erkölcs, az igazság és a lovagiasság végének megtestesülése, összemosva a legendás alak és a magyar Szent Korona jellemzőit. Az Arthur legenda szerint azonban a király bár halálos sebet kapott a Camlan folyónál, nem halt meg; kardját visszaküldve a tó tündérének Avalonba vonult, s álomra szenderült, melyből akkor éled majd fel, ha országát újra veszély fenyegeti. A magyar Szent Koronára hasonlító fejék jelenlétének oka a művész életéből, ars poeticájából következik. Burne-Jones mestere Dante Gabriel Rossetti (állítólag ő rajzolta meg először a magyar koronát illusztráció gyanánt), alapítója és titkára a lázadó ifjú művészekből álló alkotói közösségnek, a Preraffaelista Testvériségnek. A társaság a fantáziátlan és mesterkélt történelmi akadémiai festészet ellen lázadt, a korai naiv művészet és az idealizált középkor romantikus megjelenítése volt tevékenységük lényege. A csoport legkiemelkedőbb alkotása, melyben már Burne-Jones is részt vett, az Oxford Union Debate Hall (ma az intézmény könyvtárának ad helyet ez a terem) falainak megfestése volt a Le Mort d’Arthur egy-egy jelentével. A testvériség vonzódott a legendák világához, különösen az Arthur mondakörhöz, s hosszas diskurzusokat folytattak rítusokról, történetekről. Burne-Jones műve tisztelgés mestere és a testvériség előtt, ezzel tette halhatatlanná és újra népszerűvé az Arthur-legendárium képi ábrázolását, a preraffaelistákat pedig felejthetetlenné Angliában. A kép egyébként soha nem került a megrendelőhöz, az első világháború idején a Királyi Akadémián, az elesettekre emlékezés és a hősiesen küzdő katonák előtti tisztelgés központi alkotásaként került bemutatásra, majd egy aukció során adták el Puerto Ricoba. Életrajzát és művészetét feldolgozó források sehol nem hozzák összefüggésbe a magyar Szent Koronával egyetlen művét sem.

Aki mindenáron bizonyítottnak akarja láttatni a Szent Koronánk jelenlétét ezeken a képeken, az „felfedezőjük”, Pap Gábor. A héj lázadása a mag ellen című írásában rezümét ad Heribert Illig Kitalált középkoráról, amelyben amellett, hogy örvendezik Nagy Károly és Arthur nem létezésén, Attilát pedig Atillának nevezi, felhívja olvasója figyelmét a fenti két képre. Arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a kitalált középkor nagyüzemi gyártásnak éveiben készült festmények híven tükrözik a szakrális gyökerek nélküli Európa kapaszkodását az egyetlen környéken fellehető ilyen darabba – a magyar Szent Koronába.  Tetézve gyarlóságukat pedig büszkén citálja Illig kutatótársának abbéli megállapítását, hogy az egyetlen hiteles történeti forrás a kitalált középkorról „a magyar krónikás hagyomány”.

A két festmény természetesen nem egy múlthamisító összeesküvés keretében jött létre, hanem leginkább a belemagyarázás hatására került a Szent Korona legendárium kellős közepébe. Bár létezik egy olyan nézet is, miszerint az Arthur legenda szintén a magyarok őseitől – a szarmatáktól – ered.

A Szentkorona-tan

„…óvakodni kell attól, hogy bármely közjogi doktrínának, tehát a szent koronára vonatkozó tannak gyakorlati értékét túlbecsüljük. De óvakodnunk kell attól is, hogy könnyelműen puszta fikciónak, vagy éppen hazugságnak, elvetendő lim-lomnak” minősítsük.

Halász Imre: A Szent Korona tana

A Szent Korona tanát közjogi szempontból Timon Ákos fejtette ki elsőként bővebben a  Die Entwicklung und Bedeutung des öffentlich-rechtlichen Begriffs der Heiligen Krone in der ungarischen Verfassung (A Szent Korona közjogi fogalmának fejlődése és jelentősége a magyar alkotmányban) című tanulmányában - a fentebb tárgyalt festmények keletkezési idejével azonos időszakban. Szembehelyezkedett a XIX. században általánosan erőltetett nézettel, miszerint a tan csak egy nagyon rövid ideig volt divat a XIV-XV. században kizárólag Werbőczy kreálmányaként, egy halódó próbálkozás a krisztusi misztérium utánzására, „minélfogva a közhatalmi jogosítványoknak a szent koronában való megtestesítése középkori egyházias és mystikus jellegű bal hitnek tekinthető felfogáson nyugszik”. A Szent Korona tana azonban sokkal inkább egyedi megnyilvánulása a magyar alkotmányjognak, a magyar nemzet államszervező erejének és politikai felfogásának, s így egész jelentőségében egy természetes és szerves történeti fejlődésnek az eredménye. „A magyar jogi felfogás szerint a politikailag jogozott nemzet, a királylyal együtt, egy szerves egészet alkot s ezen organikus egész a szent koronában van megtestesítve, mely tehát egyrészt mint az államiság jelvénye s a magyar állam souverainitásának, illetve nemzetközi önállóságának biztosítéka s másrészt, mint a nemzetben gyökeredző közhatalom birtokosa, megszemélyesítője jelentkezik. Ezen közjogi hatály neveztetik a szent korona mysteriumának”. A magyarságnak szükségszerűen kell tehát kiemelkedni a Kárpát-medencében lakó többi nemzetiség közül, mert egyedül mi rendelkezünk olyan eszmeiséggel, mely államalkotásra messzemenőkben alkalmas. A Concha Győzőtől eredő elképzelést Timon támogatta meg jogi alapokkal, s Hajnik Imre közreműködésével a Szent Korona tana a XIX. század utolsó harmadában épült be végérvényesen a nacionalista terminológiába, a dualizmus korában biztosítva a függetlenség illúzióját Szent István Koronájának országaiban. Napjainkra viszont öndeterminálása közepette igyekszik levetkőzni nacionalista voltát azzal, hogy kijelenti magáról, „a Szentkorona-eszme olyan antiglobalista eszme is, amely a nacionalizmus jegyeit keletkezésétől fogva nem viseli magán, ezért hatásos ellenszere a nemzeti értékeket tagadó globalizmusnak, s ezért sebezhetetlen. Erőssége a sajátosság képviselete és védelme soviniszta nacionalizmus nélkül,s az a tény, hogy a közös történelmi múltú népek közösségének- együttélésének mintája, s egyúttal a magyar nemzet önazonossága megőrzésének nagyon fontos eszköze lehet”. A következő gondolattal azonban a sovinizmus legfényesebb csillagát villantja fel, amikor Magyarországot „páratlanul értékes, élő eszmei-politikai hagyományaival a térség megváltójának” nevezi.

Kmety Károly megfogalmazása szerint a „Szent Korona-féle közjogi rendszer kiindulási tétele az, hogy a szent korona személyiség, a legfőbb, tehát az igazi souverain nemzetszemély, a nemzeti hatalom alanya, vagyis a nemzet önmagát személyesíti meg Szent István koronájában. A szent korona tehát államfogalommá lesz, mely így elválik a szent koronától, mint külső jelképtől s létében is függetlenné lesz attól.” A Szent Koronáé az államterület, a magyar állampolgárok, a király és az országgyűlés, minden közhatalom és földbirtok, illetve annak adományozásának és visszavételének joga. „A szent korona a nemzet díszének és méltóságának hordozója; a királyhoz és hazához való hűséget egyképp jelenti a szent korona iránti hűség. A szent korona sérelme a király és nemzet sérelmét képezi, a homály, mely a szent koronára esik, árnyat vet az egész nemzetre”.

„A szent korona-tan nem mondvacsinált, nem mesterkélt írott jogalkotás szüleménye, hanem a nemzeti szellemnek olyan ösztönszerű megnyilvánulása, mint például a nemzeti nyelv, a nemzeti irodalom, a nemzeti művészet, – vagy amint az emberi szellem természetes és önkéntelen megnyilvánulása, az istenhit, a vallásos érzés.” – Molnár Kálmán így fogalmazta meg a tan lényegét 1927-ben a Magyar Nők Szent Korona Szövetsége összejövetelén tartott előadásában. Valódi jellegét a turáni habitusnak tudja be, amely megkülönbözteti a magyarokat a nyugati individualistáktól, s egyúttal ezoterikus szintre helyezi, hiszen igazán csak a beavatottak érthetik meg a tan lényegét. Története - szerinte - egészen a vérszerződésig (IX. század) nyúlik vissza, fontos állomása István megkoronázása és uralkodása (1000-től), az Aranybulla (1222) és első valódi értelmezését Werbőczy István Hármas Könyvében (1514) véli felfedezni. Összefoglalva tehát „a magyar alkotmány szerint minden jog és hatalom forrása s maga a királyi hatalom is nem a király személyéhez fűződő absolut uralom, hanem a szent koronában gyökeredző hatóság (jurisdictio sacrae regni coronae). A főhatalmi jogok nem a király személyes uralmi jogosítványai, hanem a szent koronát (király és nemzet) megillető jogosítványok (jura sacrae regni coronae). Az állam területe a szent korona területe, a királyi jövedelmek a szent korona jövedelmei (bona vei peculia sacrae regni coronae) s minden szabad birtokjog gyökere (radix omnium possessionum) a szent korona levén, a nemesi javak megszakadás esetén oda haramiának vissza”. Molnár korában – és azóta általánosan elfogadva –  a Szent Korona tan új jelentéssel gazdagodott trianonnak köszönhetően, amikor is az állam területe a csonka Magyarországéra csökkent, de a Korona továbbra is a történelmi országot jelképezte. Mert Magyarország új határait az „emberi rövidlátás és gyűlölködés” jelölte ki, de a Szent Korona Magyarországát a természet alkotta meg a maga területén hegyekkel, tengerekkel és folyamokkal övezve.

Szót kell még ejteni Kanizsai János érsekről is, aki először használta címében a „Szent Korona” kifejezést, a király személyétől elkülönülve. A történet szerint Zsigmond király korábbi legfőbb bizalmasa, az őt hatalomra segítő liga vezetője és elsőszámú tanácsadója, akinek „szava után ment a király”, szembefordult uralkodójával hatalmának és befolyásának konzerválása érdekében, és 1401-ben szövetségeseivel fogságba ejtette, majd Siklós várába záratta. Mivel nevében nem kormányozhatott – még arra a kevés időre sem -, felvette hát a „szent korona kancellárja” címet, pecsétjére pedig a „Magyarország szent koronájának pecsétje” feliratot vésette. Azért jelentős ez a mozzanat, mert a rendelkezésre álló hitelesnek elfogadott forrásokban itt szerepel először a Szent Korona elkülönülve a királyi hatalomtól. Természetesen nincs egyébről szó, mint egy jogi csavarról, hiszen a királyi hatalmat a megkoronázott király gyakorolhatta volna csak, azonban az ő nevében az őt megbuktatni szándékozó liga nem kormányozhatott.

A tan mai képviselői elsődlegesen azt kívánják leszögezni, hogy a Szentkorona-tan nem a Szent Koronára vonatkozó különböző jellegű információk összessége, hanem Magyarország ősi íratlan történelmi alkotmánya. Ne firtassuk azt a kérdés, hogy miért írják egybe a szentkoronát ezek a jóemberek. Fókuszáljunk inkább arra a mögöttes szándékra, ami az „ősi” és „íratlan” magyar „történelmi alkotmány” mögött húzódik meg. Az újjáéledő magyar történelem és annak reprezentálása iránti olthatatlan és kínzó vágy vezérelte alkotmányozási kényszerben égő tömegek mindenáron fel akarnak mutatni valamit, amivel elismertethetik felkent sámánjaik lázálmainak jogosultságát a közgondolkodásba való beemelésre. Továbbá abbéli igyekezetük, hogy megírhassák a magyarság igaz történetét, fiataljaink lelkét fertőzhessék végre a valósággal és bebizonyíthassák, hogy a szétszaggatott ország, a szertetépett magyarság igenis egy, oszthatatlan és a Kárpát-medence egyedüli örököse – s ehhez minden eszközt felhasználnak. Görcsösen bizonygatják például, hogy a Szent Korona István koronája volt, sőt alább merülve a nemzeti múltban igyekeznek minél korábbra datálni annak keletkezését. Eszmeiségének folytonosságát eseti felbukkanásokkal próbálják összefércelni, jogtudósok munkáinak „kézre álló” citátumaival megtámogatva. A trianoni országcsonkítást nagyvonalúan sutba vágva kijelentik, hogy a Szent Korona tagja a mai Magyarország és annak minden állampolgára, valamint a békeszerződés következtében elcsatolt magyarok, illetve a történelmi ország minden elveszett területe is. A Szent Koronában egyenlővé tesznek minden embert, aki annak országaiban a mai napig él, hiszen ezer éve hazánk, a Kárpát-medence földrajzilag megbonthatatlan egységén a magyarság befogadásának köszönhetően különféle népek „nőttek fel” egyetértésben, s maradtunk testvérek mind a mai napig. Hiába a minket elválasztó határok, a Szent Korona nemzete vagyunk, s megbocsájtjuk eltévedt testvéreink árulását velünk szemben, mert vár minket az újra egyesülés, a kárpát-medencei közös haza feltámasztása. Tényként akarják eladni, hogy a magyar alkotmány nem írott, hanem ősi, a kultúrában és hagyományokban létező erkölcsi útmutatás, ami megjelenik minden kor minden alaptörvényében, de felül soha nem írattathatik. Nem holmi másolat, nem egy másik nemzettől kölcsönvett elvek és iránymutatások gyűjteménye, hanem a miénk, minket jellemez, a mi lelkünk sugallta, kultúránk cserzette, s a Szent Korona testesíti meg, úgyhogy „szívet cseréljen az, ki hazát cserél”! A tan szerint tehát a magyarság kötelessége a történelmi alkotmány és a kor követelményeinek megfelelő írott alaptörvény összehangolása, de mindenképpen az előbbi alapvetéseinek tisztelete. Éppen ezért is a szentkorona-tan jelenkori célja a legutóbbi idegen megszállás előtti alkotmányos renddel való folytonosság helyreállítása (?), ünnepélyes kinyilatkoztatása és a köztársaság kikiáltása. Ennek érdekében például a Magyarok Szövetsége 2008-ban felszólította az akkori kormányt, hogy kezdje meg az ősi alkotmányos rend helyreállítását, a szentkorona-tan értelmében. Ennek akkor semmilyen hatása nem volt, de 2010-ben, amikor Orbán Viktor és pártja győzött a választásokon, az új miniszterelnök megígérte, hogy nemzeti alaptörvényt ad az országnak. Azóta ezt az alkotmányt már négyszer módosították, s elődjénél nem áll közelebb a szentkorona-tan elveihez. Közben megalakult a Történelmi Alkotmányunkat helyreállító Szövetség is, amelynek alapító atyja egy igazi árpád-házi leszármazott (bizonyára kutyabőrrel tudja bizonyítani), berhidai Parragh Imre, szószólóik között pedig nőgyógyász Árpád-házi hercegek és okleveles gépészmérnökök fényeskednek. A szövetség a manapság divatos földtörvény-hakniba is beszállt, de elvállal mindent, ami „ősi magyar”. Ők 11 pontjukban követelik, hogy törölje el az országgyűlés a történelmi alkotmány visszaállításának pillanatában az 1949-est, valamint mondja ki, hogy az 1944 óta létezett politikai és alkotmányos rendszerek törvényességükben nem megalapozottak. Első pontjukban kijelentik, hogy „Magyarországnak van Alkotmánya, mely hosszú évszázadokig, 1944. március 19-ig, a német megszállásig (de facto) hivatalosan is érvényben volt és (de jure) alapjogi értelemben érvényben is van”. A magyar országgyűlés pedig illegitim helyzetéből kifolyólag nem tehet egyebet, mint „visszatér ősei jogrendjéhez, az 1944. március 18.-i jogállapothoz”. Molnár Kálmán (róla már volt szó) az 1944 előtti idők alkotmányos helyzetéről vélekedve szembeállítja azt, ami valójában a magyar állam azzal, ami a lelkünkben létezik csupán: a Szent Korona államával. A kor alkotmánya pedig „a szent korona jogszerű szerveit ideiglenesen helyettesítő kisegítő szervektől származó közjogi provizórium”. „Minden államjogi újítás, minden új alkotmányos berendezés, minden alkotmányjogi reform egy-egy új korlát és akadály, amely évezredes testvéreinktől elválaszt. Új közjogi intézményeink, új alkotmányos berendezéseink mind a mi kizárólagos alkotásaink. Ezekhez semmi közük azoknak, akik tőlünk elválva élnek”. Tehát a Szent Korona alkotmánya, a magyarok ősi alkotmánya nem térhet addig vissza, amíg csonka ez a Magyarország. Innentől azonban a szentkorona-tan mai képviselői nem különböznek azoktól a mezei revizionistáktól, akik Kárpátia koncerteken műanyag pohárból isszák a vizezett csapolt sört, és eszik a pirospaprikás, fehérzsíros zöldhagymával megszórt parasztkenyeret.

A szentkorona-tan a XIX. század végén kialakult új keletű „mesterséges” hagyománya a magyar közgondolkodásnak, melyet azóta ugyanolyan mesterséges adalékokkal próbálnak „fogyaszthatóbbá” tenni a kor közvéleménye számára. Ennek ékes bizonyítéka például a kicsit sem egységes eredettörténet. A homályos utalások, a források rapszodikus keveredése, a kitalált nemesi címzetek, az önjelölt szellemi vezetők szaporodása, a divattá aljasuló, üzleti haszonra ácsingózó gasztronómiai, harcászati, kulturális álhagyományok mind ennek a hamis eszmének a kiszolgálói termékei és hirdetői. Ezek viszik végül pusztulásba a magyarságot, hiszen a múltnélküliségnél nincs rosszabb, csak az, amikor az igaznak vélt múltunk hamisnak bizonyul, és egy tragikus pillanatban önmagával meghasonulva szilánkokra hullik.

Ha ez az a szentkorona-tan, aminek ellene mondok véleményemmel, akkor nem fogok a kardomba dőlni. Ekkora káoszban alig lehet kitalálni, hogy ki kivel van, illetve az egyre-másra felbukkanó önjelölt történelemtudós bába között elvész a magyar történelem. Nevetségessé tesszük magunkat a világ előtt, hogy ebben sem vagyunk képesek egy véleményt képviselni, mert a sufniban mindig találni egy magyarabbat.

Esti mese

Búcsúzóul íme a szentkorona-tan lírikusabb oldala, ami a koronát egy olyan szakrális, vallási, sőt földönkívüli síkban helyezi el, amitől égnek áll az ember összes agysejtje, s ettől válik az egész a józan észnek nem tetszővé – már amennyiben a fentieket tolerálni tudja. Amikor az embert azzal szembesítik, hogy a 7-10. századot hamisan „illesztették” a tankönyvekbe, hogy hazudtak nekünk az iskolában és az igazság olyanok kezében van, akik „isteni sugallatra” egy ködös őszi vasárnap reggel rántottát majszolva világosodtak meg, hirtelen kihull a kezéből a felmosórongy. Sámánok, papkirályok, táltosok, javasasszonyok, jó és rossz boszorkányok, Árpád-házi szépunokák keverik a paklit és hihetetlen sztorik vetülnek a tarot-asztalra. Úgy szaporodnak a zavaros eredetmítoszok és a hozzájuk kötődő újmagyar egyházak, mint gomba a tehénlepény alatt. Akiknek pedig nincs ezekről „értelmiségi szintű ismeretük”, nagyon nehéz helyzetben vannak, s nem csoda, hogy kábultan szédelegnek egyik üdvözítőtől a másikig, vagy mérgesen hajítják a jurta „sarkába” a ló koponyát és vetik le a műbőr bocskort elhagyva a bugaci tájat.

Az egész azzal kezdődött, hogy a titokzatos ősi vallás, a szkíta bölcsesség nagymestere Skythianos átadta tudását Buddhának. Ennek a vallási vezetőnek örökölte aztán könyvtárát Mani, aki összefogva a szkíta bölcsességet, a buddhizmust és a kereszténységet, kigyomlálva a sok szemetet írt egy új bibliát és vallást alapított manicheizmus fedőnéven, Krisztus után 240 évvel. A vallás a közel-keleten hamar elterjedt, s szépen lassan beszivárgott Dél- és Nyugat-Európába, valamint később egészen Kínáig jutott; aztán valamikor a XIV. században megszűnt – manapság pedig újjáéledőben van a neopogány bábeli zűrzavarban, ami itthon tombol. Eredeti alapvetése, hogy a világ a szellem és az anyag, vagyis a jó és a rossz keveréke, s a teljes üdvözülés a világi javakról való lemondással érhető el (több más néven aztán ez az eszme továbbterjedt). Mani saját magát Ádám, Jézus, Buddha és Zarathustra prófétaságának igazi beteljesítőjeként hirdette, kinyilatkoztatván, hogy ő az, aki mindenkihez szól az igazságról, a többiek csak „helyi hírmondók” valának – mert igenis van olyan, aki azt hiszi, hogy Isten nem csak Ádámnak és a zsidóknak nyilatkozott meg. Ez az a mellékszál, aminek létével igazolják egyesek a szkíta bölcsesség alapvető igazságosságát, mely hívei szerint a kereszténység ősi magyar fajtája - tiszta forrás, nem amolyan elfajzott - s tulajdonképpen azt mi már magunkkal hoztuk a Kárpát-medencébe. A „latin kereszténységet” pedig azért vettük föl, hogy a koronát visszakaphassuk. Vissza kellett ugyanis szereznünk, hiszen amikor Nagy Károly azt elrabolta az avaroktól több más kincsekkel együtt, mi nem kalandozni jöttük ide Európába, hanem hogy azt keressük, csak nem találtuk. „Ugyanis a kalandozások útvonala” – Fehér Mátyás Jenő szerint – „feltűnő kapcsolatban van azokkal a helyszínekkel, ahová Nagy Károly annak idején szétajándékozta az avar kincs értékesebb darabjait”. Ezek az avarok ugyanazok, akik a poszt elején vázolt történetben az Apó-síkságon kempingeztek, de jelen kontextusban Nagy Károly a Kárpát-medencében tört rájuk. Az elrabolt értékekre, rendre egyetlen bizonyítékon zsolozsmáznak a tan elfajzott hívei, nevezetesen egy St. Moritzban fellelhető kannát, ami egy „avar jogar alkatrészeiből (köztük zománcképekből!) lett összeállítva”. A töménytelen mennyiségű hasonló elbeszélések között az idézettben azt is megtudhatjuk, hogy ez a Károlyos sztori annak a Beöthy Mihálynak a fejéből pattant ki, aki részt vett az 1970-es évek végén hazaszállított korona vizsgálatában. Végül valamilyen úton-módon kiderült, hogy nem kerülhetett máshova az a korona, csakis a pápához – ekkora kuplerájt, pedig a kitalált középkor elméletről még szó sem esett, ami szerint avarok nem is voltak, hanem azok már a honfoglaló magyarok voltak, és nem volt se koronarablás, se koronaajándékozás. Szóval - maradva a rablásos sztorinál - elküldetett hát István a koronáért, hogy visszakövetelje (van ezekben a forrásokban egy mókás szemantikai értekezés, hogy a magyarok azt a koronát nem querere, vagyis kérték, hanem flagitare, azaz jussként követelték – mert ugye el lett az rabolva a kitalált középkorban). Vajk azt hallotta, hogy a koronát a lengyeleknek szánja őfelsége, az ő kezükbe pedig nem kerülhet. Nem személyes okokból, pusztán azért, mert ez a korona olyan erővel rendelkezik, ami ha avatatlanok kezébe kerül, könnyen elsülhet, azzal csak egy magyar beavatott tud bánni. Ezzel akarta István „mint szakrális király a már létező Német-római Császárság, illetve a Szent Római Birodalom szerepét átvenni, és a keresztény népeket és nemzeteket, azaz a nyugati és keleti kereszténységet, valamint a szittya kereszténységet, magyar vezetéssel, a pápa lelki irányításával” egy szakrális királyságban egyesíteni. Végül fia halála után ezt a koronát ajánlotta fel aztán Máriának, aki az ország védelmezője lett, Isten anyja, a Babba Mária.

Itt a vége, fuss el véle

D.O.N.