Kisebbségek

A Békeszerződés kimondta, hogy amennyiben a szerződő felek a szerződésben foglalt megállapodást nem tartják be, úgy szerződésszegést követnek el, amelynek alapján a szerződés érvénytelenítésére, illetve hatályon kívül helyezésére kerülhet sor. A Békeszerződéshez csatolt Kisebbségi Záradék szerint a Szerződést aláíró felek kötelezettséget vállaltak a területükön élő valamennyi nemzetiség emberi jogainak maradéktalan biztosítására. Az emberi jogok biztosítása az elcsatolt területeken nem érvényesült:

A trianoni békeszerződés nem mondta ki, hogy a szerződésben foglaltak megsértése a megállapodás érvénytelenítésével vagy hatályon kívül helyezésével járna. Ellenkezőleg: minden hasonló esetet az Állandó Nemzetközi Bíróság hatáskörébe utalt. A békeszerződéshez nem csatoltak Kisebbségi Záradékot. A kisebbségek védelméről a szerződés harmadik részében (Európára vonatkozó politikai rendelkezések) az 54-60. cikkek foglalkoznak.

55. cikk Magyarország kötelezi magát, hogy az ország minden lakosának születési, nemzetiségi, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül, az élet és szabadság teljes védelmét biztosítja.

Ebben a részben Magyarország vállal kötelezettségeket a kisebbségek védelmére vonatkozóan. Nincs szó a más országokban lakó magyar kisebbségekről. A kisebbségek védelméről kötött nemzetközi megállapodásokra  a békekonferencia ezen ügyekkel foglalkozó külön bizottsága tett javaslatot 1919-ben. Szándékaik szerint a legyőzött országokon kívül hasonló kötelezettségeket kellett vállalniuk a győztes kisállamoknak is. A vesztesekkel kötött békeszerződésekbe belefoglalták ezeket a rendelkezéseket, Csehszlovákia, Lengyelország, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (valamint Görögország) pedig külön egyezmény aláírásával vállalta a kisebbségek védelmét 1919-ben (illetve 1920-ban).

Természetesen az 1947-ben megkötött párizsi békeszerződés sem tartalmaz Kisebbségi Záradékot, ebben az egyezményben a második rész 2-6. cikke tartalmazza az idevágó rendelkezéseket.

Történelmi tény az elcsatolt területen élők más területekre kitelepítése, internálása, deportálása. Tény a templomrombolások, a vallásszabadság semmibe vétele, a nyelvhasználat korlátozása, a kultúra gyakorlásának tiltása. A kisebbségi jogok betartása biztosítva nem volt, ezzel a szomszédos államok – Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia – szerződésszegést követtek el. Külön kiemelném azt a történelmi tényt, amikor Csehszlovákiából több mint 100 ezer magyart kényszerítettek lakhelyének elhagyására és Magyarországra történő költözésükre úgy, hogy ingó és ingatlan vagyonukkal nem rendelkezhettek.

A Szerződéshez csatolt Kisebbségi Záradékban foglaltak betartását soha senki nem ellenőrizte. A Záradékban foglaltak betartása a Magyarországgal határos államok részéről 1920. évtől kezdődően nem érvényesült. A kisebbségeket ért atrocitások következménye az is, hogy több mint 100 ezer magyar az elcsatolt területekről gyakorlatilag eltűnt. Ez a háborús bűntett miatti felelősséget felveti.

A felsorolt történelmi tényekről mindenkinek van tudomása, ezektől hangos mindig a kuruc média, néha előveszik a mérsékeltebb médiumok is, ha éppen uborkaszezon van, vagy egy évforduló közeleg. Nem szabad ezek felett szemet hunyni. Tudnia kell róla mindenkinek, de a hiteles tájékoztatás, a valós történéseken alapuló elbeszélés formájában, és nem egy bulvármédium hasábjain, vagy egy pártmédium képernyőjén, internetes felületén. Mindenki ismer legalább egy embert, aki személyesen vagy családján keresztül érintett a kitelepítésekben: ez a generáció még köztünk él. Hamarosan ők is elmennek és csak a művészet, az irodalom marad nekünk, amelyik megörökítette ezeket a borzalmakat.

Meg az ilyen Láng Lajos féle "jóakarók".

Nem a történéseken van most a hangsúly, hanem azon, hogy Láng miként mossa össze szándékosan az első és második világháború utáni kitelepítéseket, valamint a környező országok kisebbségek ellen elkövetett egyéb atrocitásait. A levél egy korábbi szakaszában javasolja "az 1920. június 4-én Trianoni és az azt kiegészítő 1947. évi szeptember hó 15-i Párizsi Békeszerződések jogi szempontból történő felülvizsgálatát", és kéri "annak megállapítását, hogy a fenti szerződések érvénytelenek" és "a szerződések hatályon kívül helyezését". Egy értelmes ember számára nyilvánvaló, hogy a trianoni békeszerződést lényegében hatályon kívül helyező, ugyanakkor rendelkezéseit több helyen megerősítő párizsi szerződés az, ami a mai nemzetközi viszonyokat meghatározza. Ennek ellenére Láng együtt kéri a két szerződés érvénytelenítését. A történések szándékos összezavarására pedig az alábbi mondat a tökéletes példa:

Hivatkoznék arra a konkrétumra, amikor Josip Broz Tito terroristái több mint 40.000 magyart mészároltak le a Délvidéken

A délvidéki mészárlások, amiről itt szó van, a második világháború után voltak! Amikor nem csak itt, hanem Erdélyben és a Felvidéken is komoly atrocitások érték a kisebbségben elő magyar lakosságot. "Tito terroristái" egyébként az 1943-mas újvidéki vérengzésre válaszul, valamint a magyarok háborús bűneiért megtorlásul követték el tettüket.

A levél végig a trianoni károkat, büntetéseket sorolja, s hirtelen Láng előrántja ezt a lapot az ingujjából. Wofür?

A magyar lakosság számának radikális fogyatkozását a korabeli és a jelenlegi lexikonok adatai közötti eltérés is igazolja. E körben figyelembe veendők az 1910-es népszámlálás adatai is.

Rögtön a következő mondatban újra visszakanyarodik a trianoni időkhöz, s a magyarság fogyatkozásának bizonyítékára felhozza az 1910-es népszámlálást. Valljuk be, ezt összehozni egy második világháború utáni népességszám csökkenéssel több, mint bravúros félremagyarázás!

És még nincs vége:

A petícióban foglaltak értékelése során figyelembe kell venni azt is, hogy a Szerződést aláíró államok közül több országnak a helyzetében változás állott be:
- A Szovjetunió, mint egységes állam megszűnt.
- Jugoszlávia, mint a Szerződést aláíró egyik állam a korábbi formájában
megszűnt létezni.
- Csehszlovákia, mint egységes állam ugyancsak megszűnt.
A változások miatt a Szerződés a jogi formájában sem tartható fenn.

Emlékszünk még az előző posztban kedvezményezett Oroszországra, ami mostanra már Szovjetunió? Vagy most megint nem 1920 Trianon, hanem 1947 Párizs? A felsorolt államok egyébként valóban megszűntek a XX. század végén.

A folytatásban viszont megint trianon, egy kis adathalmazzal:

A fentieken túlmenően a következőkre kívánok még rámutatni. A Békeszerződések következtében Magyarországot – többek között – az alábbi veszteségek érték:

Haditengerészetüket ért kár színarany értékben:

– hadihajó 60.000 kg színarany

– hajógyári anyagok, iparcikkek, gépek 480.000 kg

– hadikórházak, hidrográfiai hivatalok, hadiakadémiák 300.000 kg

– hadikikötői felszerelések 10.000 kg

– 801 db hajó 80.000 kg

– Fiume kikötő felépítésének értéke 21.300 kg

– Fiume kikötő ingó és ingatlan értéke 7.500 kg

– tengerhajózási vállalatoknak nyújtott segély összege 7.500 kg

– tengerhajózási vállalatok vagyona 7.785 kg

– összesen 974.085 kg színarany-érték.

(Az adatok dr. Juba Ferenc tengerészkapitány-történész szakértő adatain alapulnak.)

A haditengerészeti veszteségekre tér ki a mi jó öreg Láng professzorunk, aki ritka pillanatai egyikében megjelöl egy forrást is, bár csak egy név említésének erejéig.

Ddr. Juba Ferenc nagyváradi születésű orvos, jogi doktor, hajós kapitány - és Láng szerint történész szakértő. A magyar folyami hajózás nagy öregje, a magyar tengerészet nagyjairól és a hajóegészségtanról írott munkái a szakmán belül széles körben ismertek. Kevés információt találni róla, legtöbbet talán a komáromi Klapka György Múzeum segítségével, ugyanis élete során felhalmozott gyűjteményét nekik ajánlotta fel. Ebben a városban töltötte gimnazista éveit a bencéseknél. Történészi munkásságára nem találtam bizonyítékot, bár egy online könyvkereskedő oldal katalógusában rátaláltam, mint társszerző Az őshazától Árpád honalapításáig c. tanulmánykötetben. Katona Miklós (róla alig találtam valamit egy nekrológon kívül) a vele folytatott beszélgetései alapján írta meg A magyar Duna-tenger hajózás története című munkáját.

A fenti összegek nyilván becsült összegek, mindamellett, hogy a mértékegységük (az arany súlya kg-ban kifejezve) szokatlan és csak a megadott forráson alapulnak. A magyar tengerészet nagyjai című munka tartalmazza ezeket az adatokat, melynek előszavában maga a szerző vallja be, hogy a "legjobb igyekezettel és kutatással, valamint a sok jóindulatú segítségnyújtás ellenére sem sikerülhetett minden adat beszerzése. Ez nem is csodálható, hiszen már az 1848–49. évi szabadságharc utáni Bach-korszak, majd az első világháborút követő Osztrák–Magyar Monarchiát megszüntető és hazánkat nyolc részre (? - a szerk) szétosztó békediktátumok, a megszállott területeinken lábrakapó velünk ellenséges nacionalizmus céltudatosan elpusztította az erre vonatkozó irat és történelmi forrásanyagokat. Ezek után az adatok beszerzése majdnem lehetetlen, a második világháború okozta pusztításról nem is beszélve". Mindezek ellenére őszintén szeretné, "ha alapmunkájává válna nemzeti szellemű történészeinknek", és nem keveset állít, mint hogy munkája "előkészítésében az a cél vezetett, hogy a hiteles történelem megismerése (...) erősítse az olvasók hitét a nemzet jövőjében". A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve. (de "a jószándék kevés! Több kell: - az értelem! Mit ér a hűvös ész?! Több kell: - az érzelem!" - Váczi Mihály)

További veszteségek:

– az ország összes arany-, ezüst- és sóbányája,

– a szénbányák 80 %-a,

– az erdők 90 %-a,

– a vasútvonalak és az ezekhez tartozó vasúti szerelvények,

– a felbecsülhetetlen értékű műkincsek,

– Fiume, az egyetlen tengeri kikötő elvétele,

– az összes tengeri és folyami hajók.

Még mindig trianoni veszteségekkel traktálja az olvasót Láng professzor - meg kell jegyezni a fentiek tekintetében is: elég felületesen. Számtalan helyen közlik a statisztikai adatokat. A revízióra alakult társaságok kiadványai elárasztották a piacot alig pár hónappal a trianoni békeszerződés aláírása után. Ezekre hivatkozva az interneten is terjednek a számadatok. Dömping van a veszteségeket taglaló dokumentumokból is, de ezen nincs mit csodálkozni, ahogy azon sem, hogy nagyon kevés a hitelességgel jellemezhető forrás. A statisztikák széles körben ismertek, nem érdemes tehát velük zsonglőrködni - bár némelyeknek olykor a kerekítés alapvető szabályai nem ugranak be. A tényszerű adatok mellett a "felbecsülhetetlen értékű műkincsek" és "az összes tengeri és folyami hajók" általánosítása nem mutat jól.

A levél további része citátumokat tartalmaz a "Szerződés létrejöttében és a Szerződés megkötése utáni időszakban hivatalban lévő politikai személyiségek"-től. Azért nem térek ki ezekre külön, mert idézetekkel tele van a padlás trianon ügyben, és legalább annyi oldalt meg lehet velük tölteni, ahányat a statisztikai adatokkal. Nem bizonyít semmit az a tény, hogy több korabeli külföldi politikus is elismerte a párizsi békerendszer alapvető hibáit és hiányosságait. Mindössze azt, hogy intelligens emberek vitték az országok ügyeit, s az emberiséget próbára tevő nagy háború utáni első pillanatokban, a győzelemtől megrészegülve, és a hadizsákmány felett hiénákra jellemző vérszomjjal írták meg a küzdelmet lezáró konvenciókat. Ahogy voltak boldog győztesek, úgy törvényszerűen kellett lennie boldogtalan veszteseknek is. A dilemma a törvényesség (jogszerűség) és erkölcsösség témakörében azóta van jelen, mióta az emberek közösségeket alkotnak, s életüket szabályok szerint élik.

A Trianoni Békeszerződés tárgyalása során több esetben felvetődött, hogy Romániát tekinthetik-e a tárgyaló felek szövetséges államnak. A Franciaországot képviselő Tardieu és Berthelot voltak azok, akik nem kis nehézségek árán érték el azt, hogy az Antant nagyhatalmak Romániát hadviselő államnak ismerjék el.
Maga Clemenceau miniszterelnök nyilatkozta, hogy "a szövetségesek megegyeztek abban, hogy Romániát ismét szövetséges hatalomnak tekintik, és a Konferencián e szerint kezelik", tehát a szövetségesek Romániának ugyanolyan számú küldöttséget engedélyeztek, mint Belgiumnak vagy Szerbiának, vagyis azoknak az államoknak, amelyek a háború kezdetétől annak befejezéséig harcoltak Németország-Ausztria-Magyarország ellen.

Románia különleges helyzetben volt a béketárgyalásokon. Az ország 1883-ban csatlakozott a hármas szövetséghez (Németország, Ausztria-Magyarország, Olaszország). Ezt a szövetséget utoljára 1913-ban újították meg a felek, s ennek alapján Németország sürgette is Románia hadba lépést 1914-ben, de az abban az évben elhunyt Karl von Hohenzollern-Sigmaringen (I. Károly) királlyal szemben álló minisztertanács Ion C. Bratianu vezetésével a semlegesség mellett döntött. A miniszterelnök felismerve országa kivételesen helyzetét, a kivárás mellett döntött, s a trónra lépő I. Ferdinánd király (szintén a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztiából) támogatását élvezve várta a megfelelő pillanatot arra, hogy beszálljon a háborúba. Meg nem alapozott állítások szerint Németország is felajánlotta nekik Erdélyt, azonban biztosan csak azt lehet tudni, hogy a fenyegető orosz mozgósítás ellensúlyozására Besszarábia átengedése valóban szóba került. A Romániának tett német ígéretek legnagyobb gátja Tisza István volt, aki helyesen ismerte fel azt, hogy "egyedül a harctéri győzelem vagy vereség dönti el Románia magatartását; az első esetben nincs szükség koncessziókra, a második esetben pedig nem érnének semmit". Az ország kegyeiért futott verseny győztese végül Oroszország lett, aki előrenyomulásának zavartalansága érdekében kilátásba helyezte Erdély átengedését Romániának azzal az ígérettel, hogy ehhez megszerzi a nyugati szövetségesek beleegyezését is; végül az 1914. október 1-én kötött orosz–román megállapodás ezért a semlegességért már Romániának ígérte Erdélyt és Dél-Bukovinát. A németek továbbra sem adták fel a lehetőségét annak, hogy Romániát a központi hatalmak oldalán tudhassák, azonban Erdély kérdésében Tisza nem engedett. 1916-ban aztán a háborús erőviszonyok alakulásának mérlegelése után Románia megkötötte a bukaresti szerződést Nagy-Britanniával, Franciaországgal, Olaszországgal (a hármas szövetségből 1915-ben lépett ki) és Oroszországgal, mely odaígérte a győzelem után többek között Magyarország keleti területeit egészen a Tisza vonaláig, ugyanakkor rögzítette, hogy a felek "sem különbékét, sem általános békét másként, mint együttesen és egy időben, nem kötnek". A románok a szerződésben vállalt kötelezettség értelmében azonnal megindították a hadműveleteket, s átlépték a Monarchia keleti határát, behatolva a gyakorlatilag védtelen Erdélybe. A központi hatalmak gyors és hatásos reakciója következtében azonban a szinte egyedül harcoló román hadsereget sikerült szétverni, a megszálló csapatok eljutottak egészen Bukarestig. Az ország nagyobbik részén idegen hadsereg állomásozott, melyet csak orosz támogatással sikerült megfékezni 1917 elején. Ám a keleti szövetséges a belső konfliktusai miatt kénytelen volt idő előtt feladni a háborút, s különbékét kötve a központi hatalmakkal gyakorlatilag magára hagyta a románokat (is). Így az ország 1918-ban kénytelen volt békét kötni a központi hatalmakkal - vagyis megszegte az antanttal kötött egyezményt. A másik "gond" az volt, hogy az Egyesült Államok nem volt részese a bukaresti titkos megállapodásnak, s eleinte nem is akarta elismerni az ország jogosultságát a tárgyalásokon egyenrangú félként való részvételre. Végül ismét csak az ország különleges helyzete, s a háború utáni időket beárnyékoló bolsevizmus rémképe emelete meg az ázsióját annyira, hogy Románia komoly alkupozícióba került. Az Oroszország irányába tervezett hadműveletekben fontos szerepet szántak a román hadseregnek. A nagyhatalmak végül stratégiai okokból támogatták a románok egyenrangú partnerként való kezelését, illetve bejelentett területi követeléseiket, valamint elnézőek voltak akkor, amikor a hadsereg megszállta szinte a teljes Magyarországot. Bratianu mesterien ismerte fel a helyzetét, ha kellett, a bolsevizmussal riogatta Európát, ha kellett a szándékos halogatás taktikáját alkalmazta, igyekezet a keleti országrészbe fait accompli helyzetet teremteni azáltal, hogy birtokon belül került a kiszemelt területeken minél előbb.

A látszólag csak szemlélődő és cselekvésre többnyire képtelen belpolitika révén (is) sokat vesztett Magyarország Trianonban. Valóban egy ezeréves közösség bomlott fel több darabra. Joggal tekinti a magyarság sajátjának a felvidéki falvakat és bányákat, az erdélyi erdőket, a havasokat és a déli napsütötte alföldeket, hiszen meghódította ezt a földet, s az itt elő népekkel együttműködve európai államot szervezett. A térképet nézve az embernek természetesen hat, hogy ez a hegyekkel határolt ország egyetlen egység, melyet nem lett volna szabad széttörni. Mégis megtették.

Ám ezért nem államok, nemzetek, fajok vagy egyes emberek a felelősek. Ez a történelem maga, amely "nem áll és nem fog megállani. Tegnapok és holnapok összefolynak benne, közöttünk, a ma alkotói közt itt vannak a tegnap öregei és a jövő fiataljai. Új szükségletek, új emberek, új cselekedetek fognak jönni", s országok tűnhetnek el megint, népeket boríthat el a feledés sűrű fellege. Egy valami biztosan nem jön el újra, és ez a régi Magyarország, Szent István országa. Mert a történelem nem visszafelé halad, hanem előre. A XX. század arról szólt, hogy a világ - és benne Európa - elrendezze területi viszonyait. Az ezer éves birodalmak nem tarthattak uralmuk alatt embereket gyarmataikon, mert a civilizáció elérte azt a fejlettséget, amikor kimondatott minden ember egyenlő joga a szabadságra és a saját sorsa feletti rendelkezésre. Az első világháború után ez még csak szavakban jelent meg, kevésbé a szándékokban és a második kellett ahhoz, hogy valósággá váljon.

Európa védőbástyája voltunk egykor, kultúránk nyugati, vérünk és ősi múltunk keleti. Egykor a magyarság a kiutat jelentette az ősi közösségeknek a fejlett civilizáció felé, mára egy megkeseredett, önmagával is együtt élni képtelen marakodó horda maradt a trianoni határok között, egy rossz csillagú Magyarország. Ezért pedig nem más, mint mi vagyunk a hibásak. Amíg ezzel nem vagyunk hajlandók szembenézni, addig nem jutunk ki a gödörből. Nem attól leszünk magyarok, hogy letagadjuk történelmünk kellemetlen részleteit, és egyetlen vágással igyekszünk eltörölni azt, amit tanítottak nekünk csak azért, hogy céljainknak megfelelőbb históriát énekelhessünk meg. Nem leveleket kell írogatnunk sérelmeink orvoslására, hanem leszámolni végre a XX. századdal, s megérteni józanul, tárgyilagosan azt, hogy miért történt a magyarsággal az, ami. Az országhatárokon kívül rekedteknek nem állampolgárságot kell adni, s holmi újonnan felfedezett zászlót lengetni a Kárpátok bércein - az, hogy maradtak még magyarok "odaát" azt mutatja, erős nép vagyunk. Még erősebbek lennénk, ha összefognánk. Nem valami ellenében, hanem a magyarság jövőjéért. Egyesek szerint küldetésünk van ezen a Földön, sokan még vadabbakat is állítanak erről az elhívatásról. Apponyi szerint pedig minden nemzet hordoz magában értéket, amely az emberiség haladásának szempontjából hasznos. Az a nemzet, amelyik nem rendelkezik efféle tulajdonságokkal egyszerűen eltűnik a történelem sodrában. Mi magyarok tudjuk, és ismerjük jelentőségünket Európa nemzeteinek történetében. Ezért is nem lenne szabad feladni.

Láng levelének utolsó bekezdéseivel nem érdemes foglalkozni. Egy háborút lezáró békekötés mindig arról szól, hogy a győztesek revánsot vesznek a veszteseken, s ilyenkor nem a józan tárgyalás a meghatározó. Kollektívan büntetnek ezek a szerződések, amellett, hogy - lehetőség szerint - megnevezik és elítélik a felelős személyeket.

A világ sokat fordult trianon óta, még többet a második világháború óta. Más kihívásoknak kell megfelelnünk, s ezeréves óhajunk, hogy Európához tartozhassunk, immár 9 éve beteljesült. Trianon egy fájó pont a magyarság életében, eltörpül mellette minden más. Pedig nem ez volt a legrosszabb, ami ezzel a néppel történt. Igazságtalansága nem az elcsatolt területek nagyságában rejlik, hanem abban, hogy sok határ menti magyar település is odaveszett. Legnagyobb tragédiánk az, hogy nem tudtuk józan ésszel kezelni ezt a helyzetet, s érzelmeinktől vezérelve sorozatos hibás döntéseinkkel jutottunk el a második világháború elvesztéséig. Trianont azóta sem vagyunk képesek kezelni, s a politika oly mértékben nehezíti ezt a kérdést, hogy jelen pillanatban lehetetlennek tűnik a helyzet megoldása. Annyi tévképzet, annyi hamis legenda, annyi félremagyarázás kapcsolódik hozzá, s annyi rosszindulatú áttétele van a magyarságot pusztító igazmagyar rákfenének, hogy ma nagyon úgy tűnik, ez fogja sírba tenni végleg népünket. A társadalom egyre jobban elbutul, elszegényedik. A pallérozatlan elmét könnyebben rabul ejti a politikai demagógia, s a milliónyi szélforgó országa lettünk. Nem emberként, hanem pártkatonaként azonosítjuk egymást, vannak igazabb magyarok, vannak nemzetárulók, s ki tudja kit ne talált még ki nekünk a politika ideológia-gyára. Az egykor tisztelt értelmiség mára a pénzemberek kurvájává alacsonyodott le, s valaha volt kritikus elméjüket a pénzért hajtják rabigába.

Trianon átka az, hogy még mindig beszélnünk kell róla.

Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig, mindig gondoljunk reá.

Illyés Gyula

Értsük meg végre, hogy mit jelent ez a mondat!

D.O.N.