Ott hagytuk abba,hogy Apis vezérkari ezredes egy börtöncellában beismerte: ő robbantotta ki az első világháborút.

Az előző rész végéről a statisztikai adatok vizsgálata maradt le. Igyekszem kerülni a statisztikát, mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy bármiféle gyakorlati haszna lenne ennek a tudománynak a valóságban. Az más kérdés, hogy a mai világ statisztikai alapon működik, de ki mondta, hogy a valóságban élünk?

A statisztika megfigyel, összegez, és véleményt alkot. A világunknak működnie kell valahogy - lehetőleg minél hatékonyabban -, a hibás döntéseket ki kell küszöbölni, a felesleges kerülőket le kell vágni, s látszólag a statisztikai megfigyelések alapján meghozott döntések erre alkalmasak. Azonban ahogy a tudományos megfigyelés legnagyobb dillemája a megfigyelő hatása a megfigyeltre, úgy a statisztika magasról tesz ugyanerre a problematikára.

Kié a zsákmány?

Láng levelében a magyar népet sújtó kollektív büntetésnek elsősorban az ország területének megcsonkítását tartja. Valóban kiemelkedő és látszólag érthetetlen az elcsatolt területek mérete. De értsük meg: a konferencia nem azzal a céllal ült össze, hogy a Magyar Királyságot fel kell darabolni, és szét kell osztani a környező - akkor még részben nem is létező - államok között (a Monarchia feldarabolása is csak a háboró utolsó éveiben került előtérbe). A békekonferencia hivatalos célja a háborút lezáró béke megalkotása és egy új Európa megteremtése volt. Nem léteztek titkos társaságok, akik a magyar földre, a vízkészletünkre, vagy a föld szívcsakrájára ácsingóztak. Nem volt kormányközi összeesküvés, sem zsidó ármánykodás. Megtorlásról, vérszomjas revans-vágyról pedig esetlegesen a franciák esetében szólhatunk, akik egy számukra oly megalázó 48 évvel korábbi eseményért kívántak - szimbolikusan - elégtételt venni a nyitóünnepség dátumával, 1919. január 18. napján. 1871-ben ezen a napon a versailles-i palota tükörtermében deklarálták a Német Császárság megszületését és I. Vilmos trónra lépését, egy olyan háború végén, amelyet a német diplomácia, de főként a bismarcki géniusz provokált ki, s vezetett legalább olyan sikerre, mint alig egy évtizeddel korábban a Monarchia ellenében. Elzász-Lotaringia ennek a konfliktusnak a következményeként került a császárság fennhatósága alá, s ez utóbbi volt aztán a Versailles-ban aláírt békeszerződés legfontosabb része, a konferencia munkáján a korona - visszavenni az elveszett vidéket, és porig sújtani a németeket.

Magyarország helyzete másodlagos volt, területére csak a szomszédos országok, s a korábban a Monarchián belül élő népek alkotta új államok tartottak igényt. Az ő érdekérvényesítésük sikere (is) eredményezte az ország ekkora mértékű megcsonkítását. Ehhez minden eszközt felhasználtak, s be kell vallanunk, mesterien alkalmazták azokat céljuk elérésére. A csehek a Monarchia keretein belül legalább oly mértékű jogokat követeltek maguknak, mint ami a Magyar Királyságot megillette, s ennek legnagyobb ellenzői a mi politikusaink voltak. Ezek a törekvések Masaryk és Benes missziójával eljutottak a Csehszlovák Köztársaság megteremtéséig.

Románia Erdély iránti vágya sem a háború után jelentkezett először. Egyes források szerint már jóval a háború kitörése előtt megegyezett az oroszokkal, hogy Bukovinával együtt megkapja, amennyiben a Monarchia-ellenes szövetség mellé áll egy esetleges fegyveres konfliktus során. Ezek a források többnyire egy bizonyos Henri Pozzi munkáira támaszkodnak, akinek személye a mai napig nem tisztázott, hovatovább hitelessége is meglehetősen vitatott. Románia kivételezett helyzetben volt a háború kitörésekor, s valóban létrejött egy egyezmény 1914-ben, amelyet az oroszokkal írtak alá Szentpéterváron. Ebben rögzítették, hogy előrenyomulásuk esetén Románia semleges marad. Stratégiai megfontolásból az antant megállapodást kötött Romániával 1916. augusztus 17.-én, mely győzelem esetén biztosította az országot többek között Erdély megszerzéséről is.

Szerbia, és általában véve a déli szomszédaink területi gyarapodását az 1918. november 13-án megkötött belgrádi katonai konvenció tartalmazza megszállási zónaként, mely aztán később a délszláv nemzetiségek határozott területi követeléseivé váltak. Szerbia területi aspirációi nem új keletűek, visszanyúlnak szinte a XIX. század közepéig. A Monarchia déli határvidékein (a Magyar Királyság területén) élő nemzettársaikkal való egyesülés, és a balkáni háborúk során a Földközi-tenger felé való kijutás elérésének szándéka vezették Szerbiát az ellenkező táborba. A horvátok amellett, hogy 1868 óta a Magyar Királyságon belül bizonyos fokú önállósággal rendelkeztek, a többségükben lakott területek érdekében a szerbekkel egyesülve léptek fel a szlovénekkel összefogva, akik Ausztriából is követeltek részt maguknak.

Ausztria helyzete a területi gyarapodást tekintve eltér az előbbiektől. Az Osztrák-Magyar Monarchia - mely a padovai fegyverszünet (1918. november 3.) aláírása előtti pillanatokban szűnt meg - elvesztette a háborút, de az antantnak elemi érdeke volt, hogy a fegyverszünetet még annak képviselete írja alá, hiszen a területén újonnan megalakult államok egyike sem tekintette jogelődjének az államszövetséget, így a felelősségre vonás komoly akadályokba ütközött volna. A békekonferencia idején a győztes hatalmak egyik célja - a háború tanulságait levonva - az volt, hogy megakadályozzák Németország és Ausztria újbóli egyesítését. Ebből következően az utóbbi állam kivételes helyzetbe került, s Karl Renner a kedvező pozíciót kihasználva nyújthatta be igényét többek között Burgenlandra is amellett, hogy meg kellett válnia az olaszoknak 1915-ben ígért dél-tiroli területektől, illetve a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság javára szavazott országrészektől.

Jöjjenek a számok!

 

A Békeszerződés előtt a Magyar Királyság területe 325.411 négyzetkilométer volt, lakosainak száma 20.886.000 fő. A Békeszerződés következményeként az ország területe 92.863 négyzetkilométerre, míg lakosainak száma 7.615.000 főre csökkent.

A Magyar Királyság területe Láng levelében magában foglalja Horvát-Szlavónországot is, amely az 1868-as magyar-horvát kiegyezés óta bel-, oktatás-, igazság- és vallásügyi autonómiával rendelkezett, s un. perszonáluniót alkotott vele.

A Magyar Királyság területe Horvát-Szlavónországgal együtt a háború előtt 325.411 km² volt, nélküle pedig 282.870 km². Népessége az 1910-es népszámlálási adatok alapján 20.886.487 fő, illetve 18.264.533 fő. A trianoni békeszerződés rendelkezéseinek következtében az ország területe 92.963 km², lakossága pedig 7.615.117 fő lett.

Hogy miért veszi számításba Láng és a revizionista, hősmagyar retorika Horvát-Szlavónországot - és hallgat róla bölcsen? Mert így a területi veszteség 232.448 km², nem pedig „csak” 189.907 km² és a lakosság tekintetében 10.649.416 fő helyett a felháborítóbb 13.271.370 fő róható fel trianonnak. Nagy igyekezetükben azonban azt nem veszik figyelembe, hogy ezzel a magyarság statisztikai létszámfölényét buktatják meg az összlakossághoz viszonyítva. Az általuk preferált konstellációban ugyanis csupán 48,12 %-ot tesz ki a magyarság, míg Horvát-Szlavónország nélkül (de kisebb területi és népességi veszteség felróhatósága mellett) 54,45 %-ot. Ez a két adat pedig korántsem irreleváns akkor, amikor trianonra keressük a válaszokat.

Kitérő Nürnbergbe

A Nürnbergi Nemzetközi Bíróság 1946. október hó 2-án a II. világháború kirobbantásáért és a világháborúban elkövetett jogsértésekért Németország akkori vezetőit felelősségre vonta és megbüntette, azonban a Német Nép felelősségét nem állapította meg. A Nemzetközi Bíróság a Német Népet mentesítette az egyébként törvénysértő kollektív felelősségre vonás alól. Általánosan elfogadott tény, hogy egy nép vagy nemzet a vezetők bűneiért és törvénysértéseiért nem felel.

 

Ugyanakkor az I. világháborúban való részvétel miatt Magyarország esetében nem az ország vezetőit, hanem a Magyar Népet büntették meg, ezeken túlmenően Magyarországot hatalmas összegű kártérítés megfizetésére is kötelezték. Ez az eljárás több szempontból is törvénysértő.

A nürnbergi ügyekkel már foglalkoztam egy korábbi posztban, a második levél kapcsán. Jelen bekezdés csak annyi kiegészítéssel él, hogy a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék nem mentesítette hivatalos formában a német népet a kollektív felelősségre vonás alól. Láng megállapításai ugyan helyt állnak, de félrevezető a megfogalmazás, mert arra utal, hogy bármilyen jogi aktus történt volna, mely valamilyen formában deklarálta azt, amit ő állít. Robert Houghwout Jackson, a nürnbergi perben az Egyesült Államokat képviselte. Vádbeszédében így fogalmaz:

"Azt is szeretnénk, ha mindenki megértené, hogy mi nem akarjuk az egész német népet vádolni (...) A náci arroganciának arra a hencegő megállapítására, hogy a német az „uralkodó faj”, a világ népei több emberöltőn át fogják emlékeztetni a németeket. A nácizmus borzalma magának a „német” szónak új és vészjósló jelentést kölcsönzött, s ez a jelentés még évszázadok múltán sem fog elenyészni. A németeknek, nem kevésbé mint a nem-német világnak, számolnivalójuk van ezekkel a vádlottakkal."

R. H. JACKSONNAK, AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK FŐÜGYÉSZÉNEK NÜRNBERGI VÁDBESZÉDE (elhangzott 1945. november 21-én)

A kollektív büntetés tilalma elfogadott elv a nemzetközi jogban, ugyanakkor be kell látni, hogy a győztesek igenis alkalmazták azt a második világháború után, hiszen ugyan kimondták, hogy nem tartják felelősnek a német népet a náci rezsim által elkövetett bűntettekért, de Németországnak meg kellett fizetni a jóvátételt és "bűnhődnie" kellett a háború szörnyűségei miatt. Franklin D. Roosevelt szerint "túl sokan vélik úgy itthon és Angliában is, hogy a német nép nem felelős azért, ami történt - hogy csak néhány nácit terhel a felelősség. Sajnos azonban ez így nem igaz. A német népnek el kell fogadnia, hogy részese volt egy törvénytelen összeesküvésnek, mely a modern civilizáció alapvető erkölcsi normái ellen irányult."

Az első világháborút lezáró békeszerződéseket összemosni a nürnbergi perrel pedig példátlan ferdítés, a kettő között legalább 35 év telt el. Nem volt szó büntetésről, a hatalmas összegű kártérítés pedig szigorúan figyelembe vette az ország gazdasági teljesítő képességét. A trianoni békeszerződés a nemzetközi jog akkori követelményeinek megfelelt. Az már más kérdés, hogy etikai szempontból erősen megkérdőjelezhetőek az intézkedései, és létrejöttének körülményei.

Vissza a számokhoz

A szerződés következtében Magyarország területi elcsatolása az alábbiak szerint történt:

- Romániához: 103.093 négyzetkilométer (31,8%), 5.256.451 fő (25,2%)

- Az egész Horvátország (Jugoszláviához): 42.541 négyzetkilométer (13,1%), 2.621.954 fő (12,6%)

- Jugoszláviához: 20.551 négyzetkilométer (6,3%), 1.510.897 fő (7,2%)

- Csehszlovákiához: 61.633 négyzetkilométer (18,9%), 3.515.351 fő (16,8%)

- Ausztriához: 4.026 négyzetkilométer (1,2%), 292.031 fő (1,4%)

- Lengyelországhoz: 589 négyzetkilométer (0,2%), 24.880 fő (0,1%)

- Olaszországhoz: 21 négyzetkilométer (0%), 49.806 fő (0,8%)

- Elcsatolt területek és lakosság összesen: 232.448 négyzetkilométer (71,5%), 13.271.370 fő (63,5%)

– Elcsatolás után megmaradt terület és lakosság: 92.963 négyzetkilométer (28,6%), 7.615.117 fő (36,5%)

Magyarországot 300 millió USD kártérítés megfizetésére is kötelezték az alábbiak szerint:

- Oroszország részére 200 millió USD,

- Jugoszláviának 50 millió USD,

- Csehszlovákiának 50 millió USD.

Lássuk ezt táblázatban:

Az adatok forrása Romsics Ignác - A trianoni békeszerződés c. könyve (Osiris, Budapest 2003), valamint az 1910-es népszámlálás adatai.

Kerekítésben vannak csupán eltérések, nyilván ezekkel az adatokkal nem érdemes komolyabban manipulálni, hiszen széles körben ismertek, és könnyen ellenőrizhetőek. A fenti számok természetesen messze nem tükrözik a lényeget: az országtól elszakított magyarságot, és a nyersanyagforrásaink hatalmas hányadát. Nem a területek nagysága az igazi  büntetés veszteség, hanem az, ami ott Magyarországé volt. A kultúra, az ipar, az infrastruktúra. Az újonnan alakult és az akkor felduzzadt államok ölébe hullott egy fejlett ország levágott karja, lába, ami kezdetben nyereségnek látszott végül problémák tömegét hozta magával. Az a térkép, amely több más országra vetíti a Magyarországot ért veszteségeket (balra), szintén nem taglalja a területeken található értékeket, ugyanakkor jó példája a demagógiának.

Meg kell érteni a területi veszteségek kapcsán, hogy azért mi és azért ennyit, mert ott vagyunk, ahol. A Kárpát-medencében, ahol a nemzetiségek nagy mértékben keverednek egymással. A magyart az elmúlt dicső ezer év tizedelte rendesen, s az ország népességét - az "adóalanyok" számának szinten tartását - a térségben élő nemzetiségekből oldották meg egykori vezetőink, illetve ezen a vidéken a természet adta lehetőségeket felhasználó iparosodás, mezőgazdasági fejlődés a nem elhanyagolható mértékű vándorlást katalizálta.

A Monarchián belül a Magyar Királyság területén volt nagyobb a lakosság etnikai megosztottsága. Az Osztrák Császárság állt az osztrák tartományokból (Ausztria), ahol az osztrákok egyértelmű többségben voltak a más nemzetiségekkel szemben, és azokból a "land"-okból, ahol egy területen viszonylag homogén nemzetiségű lakosság élt, és amelyek nem álltak olyan szerves kapcsolatban az anyaországgal, mint ahogy az Magyarország esetében fennállott. Ausztria nem érezte "csonkolásnak" sem Galícia, sem pedig Dalmácia elvesztését. Területi méreteket tekintve Ausztria legalább annyit vesztett a Monarchia széthullásával, mint Magyarország Trianonban. - Ilyen, és ehhez hasonló okoskodásokhoz vezet, ha a területi veszteségekkel manipulálunk. A lényegen nem változtat, de szépen mutat egy prezentációban.

A kártérítés megfizetéséről a trianoni békeszerződés csak elviekben határoz, a konkrét összegek megállapítását a Népszövetség Jóvátételi Bizottságának hatáskörébe utalva. "A Szövetséges és Társult Kormányok elismerik, hogy Magyarország jövedelemforrásai (...) nem elegendők arra, hogy e veszteségek és károk teljes jóvátételét biztosítsák (...) mégis megkövetelik és Magyarország kötelezi magát, hogy az alább megszabott módozatok szerint jóváteszi mindazokat a károkat, amelyeket (…) okozott". Az összeg 1923 októberében került meghatározásra, mely körülmény kapcsolódott egy, a magyar állam nemzetközi kölcsön felvételére tett kísérleteihez. Az ország bevételeinek egy része addig is zárolva volt, s természetbeni "törlesztéseket" folyamatosan végzett az ország. A háborús jóvátétel összegét  200 millió aranykoronában állapította meg a bizottság, melynek részleteit az eredetei ütemezés szerint (a trianoni szerződés feljogosította a Jóvátételi Bizottságot a fizetési ütemterv elkészítésére is) még a 40-es években is fizettük volna. A megállapított jóvátételi összeg kifizetésére végül nem került sor, mivel a nem egyértelmű helyzet elhúzódott a '20-as évek végéig, amikor aztán az egész ügyletet keresztülhúzta a globális pénzügyi válság. Hangsúlyozom, ez nem azt jelenti, hogy nem fizetett az ország semmit, hiszen a kötelező sarcot, az un. "járulékos költségeket" (ha úgy tetszik a kocsmai bunyóban megsérült berendezési tárgyakat), folyamatosan kellett törlesztenie a magyar államnak. Persze ez nem vigasz, hiszen ami Magyarországnak a legjobban ártott, amit a mai napig nem képes kiheverni a társadalom, és a politika időről-időre előveszi egy kicsit revolverezni vele a népet, az a területi- és a magyar nemzetet ért emberi veszteség, amivel az elcsatolt területek súlytották a balsors által tépettet.

Az aranykorona a Monarchia, összeomlása után pedig Magyarország (magyar korona) törvényes fizetési eszköze volt egészen 1927-ig, amikor felváltotta a pengő.

Láng USD-ben kifejezett összege mögötti matematikai számításokat nem találtam sehol. 100 aranykorona az 1900-as évek elején kb. 21 akkori USD értékének felelt meg. Ha ezzel az árfolyammal számolunk, a teljes jóvátétel akkori dollár értéken 42 millióra rúg, ami 2001-ben, amikor Láng a levelét írta - a fogyasztói árindexet figyelembe véve -, 436.800.000 dollárnak felelt meg. Lajosunk által meghatározott összeg eredete ismeretlen, a legvalószínűbb, hogy a hasára csapott, vagy rendelkezik egy eddig még nem publikált forrással.

A kedvezményezettek között ott van az az Oroszország, aki az 1918-ban a központi hatalmakkal megkötött breszt-litovszki békével idejekorán kiszállt a háborúból - ismert okok miatt. A békekonferencián hivatalosan részt sem vett (kizárták a németekkel és szövetségeseivel kötött breszti megállapodás miatt). A román területi igényekkel összefüggésben pedig nagyon jól tudjuk, hogy az éledő és terjeszkedni vágyó bolsevizmus gazdatesteként tekintettek rá a szövetségesek. Persona non grata volt akkoriban ez a keleti birodalom, amely ugyan részese volt a háború kirobbantásának, de a kivívott győzelemhez aligha járult hozzá. Hogy honnan vette Láng a neki járó összeget, s egyáltalán azt, hogy Magyarország jóvátételt tartozik neki fizetni, rejtély - mindenesetre árulkodik arról, hogy feltehetően szándékos hamisításról van itt szó.

A másik két kedvezményezett közül Jugoszlávia abban az időben Szerb-Horvát-Szlovén Királyság volt. A szó, jugoszlávia tulajdonképpen gyűjtőnév, jelentése jugo (dél) és szlávia (szláv állam). A Magyar Királyság folyamatos szénszállítmányokkal törlesztette kötelezettségét az ország felé, ahogy természetbeni törlesztéssel élt Csehszlovákia felé is. Az eddigi kutatásaim során azonban nem bukkantam sehol arra, hogy a Jóvátételi Bizottság milyen felosztásban rendelkezett a győzteseknek fizetendő összegekről. A békekonferencián többször felmerült a jóvátétel kérdése, különösen a román rekvirálások kapcsán, amikor a megszállt területeken élők minden vagyonát, valamint az útközben elfoglalt gyárak és üzemek felszerelését is elvitték, az állatokkal közlekedési eszközökkel együtt. Szinte mindent vittek, ami mozdítható volt, s esetenként azt is, ami nem. Azonban dokumentum nem áll rendelkezésre a konkrét felosztásról - minden bizonnyal azért sem, mert a jóvátétel fizetését nem úgy képzelték, hogy a magyar kormány kap egy listát, hogy "tartozom nekik" és mint a mikulás decemberben, végigjárja őket. A jóvátétel megfizetése után a nemzeteket rangsorolva, egy bizottság gondoskodott volna annak elosztásáról.

Láng Lajos levele tartalmaz a valósághoz igen közel álló információkat, azonban több benne a fiktív, vagy bizonytalan eredetű adat – nem szólva arról, hogy ezekkel szabadon rendelkezik, szándékai szerint használja fel őket. Többek között ezért nem bízom a statisztikában: nem mutatja a lényeget, csak sejteni engedi. Sejtésekből viszont nem lehet megtudni az igazságot, csak ha utána járunk.

(folyt. köv.)

D.O.N.