Láng Lajos első levele

Nem olyan egyszerű túltenni magunkat azon a szomorú tényen, hogy trianonnal kapcsolatban az emberek fejében olyan nagy a káosz, mint a pártközpontban Sztálin születésnapjának előestéjén, amikor valaki ellopta az összes import khvanchkara-t.

Kezdődik ott, hogy miként is írjuk. Van, aki hazaszeretettől függően Nemecsek példáján elindulva csupa kis betűvel írja, mert ott nemhogy a gittegylet lett elárulva gyávaságból, de az ezeréves magyarságot mocskolták be. Van, aki abból indul ki, hogy Trianon tulajdonnév, ezért a magyar érettségin sem akar pontot veszíteni, s jobbnak látja nagy kezdőbetűvel írni. Én azon megfontolásból írom kis betűvel, mert számomra trianon fogalom, ami jelenti egyszerre a helyet, ahol a szerződést aláírták, jelenti azt a folyamatot, amely az első világháborút követően a békekonferencia idején elvezette Európát egy új rend megteremtéséhez, s jelenti azt is, ami azután történt. Trianonhoz nem csak a parafálási aktus tartozik szorosan, hanem annak szerteágazó előzményei, s nem kevésbé szövevényes utóélete, mely napjainkban is zajlik. A jelen – bár közhelyesen hangzik – a múlt jövője, s mint olyan, nagyban determinálva is van általa. Hiába voltunk baráti országok itt a Kárpát-medencében a felszabadító Vörös Hadsereg oltalmazó karmaiban karjaiban együtt, mi vörösingesek, az első világháborút lezáró békeszerződések Európa XX. századát erősen meghatározták, s a XXI. annak minden káros hatását kezdte el nyögni első évtizedeiben. Trianon nem csak minket sújt, hanem az összes szomszéd államot, ahova jelentős magyar kisebbség szorult közvetlenül a határok mentén, vagy a többségi nemzetet alkotó közösségek kellős közepébe ékelődve. Trianonról egy ideig tilos volt beszélni. Aztán amikor már lehetett, akkor gyorsan felépült rá  egy ipari ágazat, ami azóta produktivitását tekintve exponenciális növekedést mutat, miközben értékteremtésről nem beszélhetünk. A rendelkezésre álló információk tekintetében a minőséget felváltotta a mennyiség, ahogy az a magyar kapitalizmusra is oly jellemző.

A balladai félhomályt nemhogy oszlatja, de nehezíti Láng Lajos, a korábbi posztokban már tárgyalt első levele. Foglalkoztunk már vele, de csak annyiban, hogy megcáfoljuk az általa vezetett intézmény létezését, valamint felfedjük azokat a további metasztázisokat, amelyek e karciogenezis során nagy tömegben előfordulnak. Jelen poszt a levél „indoklás” részével foglalkozik. Noha a dokumentum első részében feltárt tévedések abszolút hiteltelenné teszik annak szerzőjét, érdemes már csak azért tovább vizsgálni, mert akik ezen levélen keresztül kerülnek először kapcsolatba a témával, illetve egyéb kurucos büszkeségből pusztán aljas liberális vagy egyéb indíttatású diszkreditációnak tarják a posztokat, talán megértik, hogy a tárgyi tévedésekre már végképp nincs mentség, a szándékos ferdítésekre pedig nem jár feloldozás egy ilyen fontosságú ügy kapcsán.

A levél teljes terjedelemben itt olvasható. A tárgyalt részt bekezdésekre tagolva – vagy ahol indokolt, nagyobb egységekre bontva – vizsgálom meg. Forrásként főleg Romsics Ignác, Ormos Mária, L. Nagy Zsuzsa, Ablonczy Balázs és Galántai József munkáit használom fel, valamint magának a szerződésnek a szövegét. Felhasználom továbbá Raffay Ernő és dr. Helméczy Mátyás munkáit is, bár ez utóbbi szerzőket fenntartással ajánlom csak olvasásra, főleg azoknak, akik már tájékozottabbak a témában, s képesek felfedezni a helyenként öncélú és kártékony csúsztatásokat.

Excellenciád!

Csúsztatásokkal és – mondjuk ki – hazugságokkal Láng Lajos bőven teleírta első levelét (is). Előszeretettel hivatkozott pl. nem létező szervezetekre, nem létező határozatokra, könnyedén mondva egy támogató levélről azt, hogy pápai enciklika. Bíróságokat, törvényszékeket, bizottságokat kreált, majd azokra hol pozitív, hol negatív értelemben hivatkozva próbálta alátámasztani és bizonyítani igazát. Már az első levél elején találkozunk érdekes elnevezésű nemzetközi szervezettekkel:

"A nemzetközi joggyakorlat, valamint a Nürnbergi Nemzetközi Bíróság határozataira figyelemmel kérem az Egyesült Nemzetek Szervezetének Nemzetközi Bíróságát, hogy az egyenlő elbírálás elvének alapján mentesítse a Magyar Népet az I. világháborúban való részvétele miatt kiszabott kollektív büntetés és annak következményei alól.

Mint az INSTITUTUM PRO HOMINIS JURIBUS Intézet főtitkára az ügyben egy Nemzetközi Vizsgáló Bizottság felállítását javaslom, a Vizsgáló Bizottság tevékenységének eredményeképpen pedig tárgyalás kitűzését."

A Nürnbergi Nemzetközi Bíróság, abban a kontextusban, ahogy Láng említi, biztosan állítható, hogy a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Nemzetközi Bírósága pedig a hágai Nemzetközi Bíróság, ami a Láng által írt formában tulajdonnévként nem, egyébként létező intézmény. A másik kettő közül az egyik (Institutum ...), mint tudjuk nem létezik - vagy legalábbis erősen kétséges a létezése, mert azon kívül, hogy levelekben említik, nem található meg egyetlen regiszterben sem. A másik pedig egy még nem létező szervezet, amelynek Láng szerint fel kellene állnia.

A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék határozatai között többnyire az ismert per vádlottjainak ügyében hozott verdiktetekkel találkozunk csak. A törvényszék ítélkezési során kifejezésre jutottak bizonyos elvek, melyek alapul szolgáltak többek között a népirtás megelőzéséről és büntetéséről szóló 1948. december 9.-én elfogadott nemzetközi egyezménynek, továbbá a fegyveres konfliktusok során betartandó genfi egyezményekhez. Vagyis nem határozatokat, hanem az eljárás során megfogalmazódott elveket vitték tovább gondolatban és foglalták keretbe. Ezek közül az egyik legismertebb talán a radbruchi-formula, mely a törvényesség és az erkölcsösség különválásakor jelentkező ellentmondásra kereste a megoldást. A nürnbergi per során ugyanis felmerült, hogy miként indokolható egy olyan ember bűnössé nyilvánítása, aki a saját országának hatályos, ugyanakkor erkölcstelen törvényei szerint cselekedett. Gustav Radbruch interpretációja szerint a törvényességet akkor kell törvénytelenségnek tekinteni, „ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ért el, hogy a törvénynek, mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia”.

1950-ben határozta meg az ENSZ a hét nürnbergi elvet, melyek között valóban ott szerepel a személyes felelősség elve, ami egyszerűséggel szólva nem mentesíti az egyént a felelősségre vonás alól csak azért, mert tettét felsőbb utasításra követte el. Ez azonban csak határozottan kifordítva jelenti a kollektív büntetés alóli mentességet. Az elvek között szerepel az is, hogy mindenkit törvényes eljárás illet meg, az egyenlő elbírálás elve ettől lényegét tekintve eltér. Az első alapján az adott állam – vagy nemzetközi szerződésekkel szabályozott, közös határozattal elfogadott nemzetek felett eljáró – hatóságai előtt mindenki számára biztosított a megfelelő védelem, az ügyét érintő információkhoz való szabad hozzáférés, a törvényes és szabályos eljárás lefolytatása. Az egyenlő elbírálás elve szerint – Periklészhez visszakanyarodva – „törvényeink szerint a személyes ügyeket tekintve, mindenki egyenjogú, de ami a megbecsülést illeti, hogy a közösség előtt kinek miben van jó híre, itt nem a társadalmi helyzet, hanem a kiválóság ér többet”.

Kollektív büntetésként aposztrofálni a trianoni békeszerződést nem egyéb, mint demagógia és izgatás. Szubjektív, hogy ki mit fog fel büntetésként. Egy elhibázott döntés ugyanúgy lehet büntetés, ahogy egy általánosan pozitívnak és helyesnek ítélt judícium is érinthet valakit hátrányosan. A trianoni békeszerződés azt mondja, hogy

„... a Szövetséges és Társult Főhatalmak, (...) egyrészről, és Magyarország másrészről; tekintettel arra, hogy Békeszerződés köthetése céljából Ausztria-Magyarország volt császári és királyi Kormányának kérelmére a Szövetséges és Társult Főhatalmak 1918. évi november hó 3-án Ausztria-Magyarországnak fegyverszünetet engedélyeztek és ezt Magyarországra vonatkozólag az 1918. évi november hó 13-án kötött katonai egyezménnyel kiegészítették, tekintettel arra, hogy a Szövetséges és Társult Hatalmak szintén óhajtják, hogy szilárd, igazságos és tartós béke lépjen annak a háborúnak helyébe, amely háborúba, közvetlenül vagy közvetve, Ausztria-Magyarország ellen, többen közülök egymásután sodródtak bele, s amely háború Ausztria-Magyarország volt császári és királyi Kormányának 1914. évi július hó 28-án Szerbiához intézett hadüzenetével és az Ausztria-Magyarországgal szövetséges Németországnak ellenségeskedéseivel kezdődött, evégből a Magas Szerződő Felek meghatalmazottaikká kijelölték, még pedig: (…) Magyarország: BENÁRD Ágost, népjóléti és munkaügyi miniszter; Tordai DRASCHE-LÁZÁR Alfréd, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter; akik jó és kellő alakban talált meghatalmazásaik kicserélése után a következő rendelkezésekben állapodtak meg: A jelen Szerződés életbelépésével a hadiállapot megszűnik. Ettől az időtől kezdve s a jelen Szerződés rendelkezéseinek fenntartásával, a Szövetséges és Társult Hatalmak Magyarországgal hivatalos érintkezésbe lépnek”.

A bevezető részben arról van tehát szó, hogy egy fegyveres konfliktust lezáró, a felek státuszának rögzítésével megkötött nemzetközi egyezmény került aláírásra. Ennek természetesen vannak különböző részei, amelyek a szükségesnek vélt ügyek rendezéséről határoznak, így többek között a vesztes és okozó feleknek a jóvátétel megfizetésére vonatkozó kötelezettségéről is. A békeszerződés semmilyen indok alapján - hacsak a hőbörgöshéz való jogot nem vesszük annak - nem tekinthető büntetésnek.

Indoklás

"Történelmi tény, hogy az I. világháború kitöréséért a Magyar Királyságot felelősség nem terhelte. Ugyanakkor az 1920. évi Békeszerződés delegációi a világháború kitöréséért egyedül a Magyar Királyságot büntették meg. A Békeszerződés előtt a Magyar Királyság területe 325.411 négyzetkilométer volt, lakosainak száma 20.886.000 fő. A Békeszerződés következményeként az ország területe 92.863 négyzetkilométerre, míg lakosainak száma 7.615.000 főre csökkent."

Az első világháború kitöréséért felelősség terheli szinte az összes európai államot. Nagy-Britanniát, Franciaországot, Olaszországot, az Osztrák-Magyar Monarchiát és Németországot a gyarmati politikájáért, amit egymással szemben folytattak Afrikában, a Közel-Keleten és szinte a világ minden pontján. Szerbiát, Bulgáriát, Törökországot és Oroszországot, mert a Dél-Kelet-Európában és a Balkánon rendezetlen konfliktusaik következtében lángba borították a térséget. Az orosz birodalom több fronton is újtát állta az európai államok gyarmati törekvéseinek, ugyanakkor a kelet-közép-európai térségben nagy számban előforduló szláv nemzetiségek összefogásával befolyási övezetének nyugati irányú kiterjesztésére tett határozott lépéseket. Az első világháború kitöréséért felelősség terheli a nacionalizmust (nem összetéveszteni a nemzetiszocializmussal!), a nemzetiségek önállósulási törekvéseit, a gazdasági világválságokat, az ipari forradalmakat, a tömegtermelést, a tudományok és a technika hatalmas fejlődését és szinte mindent, ami a XIX. század második felében és a XX. század első egy évtizedében a világon megtörtént.

A háború kirobbanása egy folyamat. Praktikus okokból szokás megjelölni egy eseményt, mely közvetlen vagy közvetve a totális háború kitöréséhez vezet, de mint minden nagyobb fegyeres konfliktus, ez is helyi, két állam közötti nézeteltérésből fejlődött ki. A casus belli esetünkben 1914. június 28. napjának egyik jelentős történése, amikor Gavrilo Princip megölte Ferenc Ferdinánd Habsburg trónörököst. Ez az esemény indukálta aztán a Monarchia ultimátumát, majd hadüzenetét Szerbiának. És a konfliktus szépen lassan világméretűvé szélesedett - Si vis pacem, para bellum.

A trianoni és a többi Párizs környéki békeszerződés tanúsága szerint a háborúért a vesztes felek viselik a felelősséget. Historia scripta victoris. Az agresszor fizeti a kocsmai verekedés számláját. Láng állításával ellentétben azonban a háború kitöréséért nem egyedül a Magyar Királyságot büntették meg. Több okból sem. Az első és legfontosabb, hogy - amint a fent idézett bevezető is írja -, a békeszerződést Magyarországgal kötötték meg. A Magyar Királyság - a háború előtti formájában - akkor már nem létezett, így nem is volt büntethető (a honi belpolitikai a háború utáni időkben, főleg Károlyi szellemiségében igyekezett elhatárolódni az elődöktől egy jobb elbírálás reményében). A másik ok pedig maga a békeszerződés jóvátételekre vonatkozó része:

 "161. Cikk. A Szövetséges és Társult Kormányok kijelentik és Magyarország elismeri, hogy Magyarország és szövetségesei, mint e veszteségek és károk okozói, felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik az Ausztria-Magyarország és szövetségesei támadása folytán rájuk kényszerített háború következményeképen elszenvedtek."

Ugyanez a szöveg - alkalmazva az adott országra - megtalálható a Németország által 1919. június 28-án aláírt versialles-i szerződésben is:

Artikel 231 Die alliierten und assoziierten Regierungen erklären und Deutschland erkennt an, daß Deutschland und seine Verbündeten als Urheber aller Verluste und aller Schäden verantwortlich sind, welche die alliierten und assoziierten Regierungen und ihre Angehörigen infolge des ihnen durch den Angriff Deutschlands und seiner Verbündeten aufgezwungenen Krieges erlitten haben.

(A Szövetséges és Társult Kormányok kijelentik és Németország elismeri, hogy Németország és szövetségesei felelősek a Szövetséges és Társult Kormányok és népeik által Németország és Szövetségesei támadásainak folytán kirobbant háború miatt elszenvedett minden veszteségekért és minden károkért)

 Az osztrák békeszerződést 1919. szeptemer 10-én írták alá Saint-Germain-en-Laye-ben, ebben az alábbi szöveggel szerepel a felelősséget taglaló megállapítás:

Artikel 177. Die alliierten und assoziierten Regierungen erklären, und Österreich erkennt an, daß Österreich und seine Verbündeten als Urheber für die Verluste und Schäden verantwortlich sind, die die alliierten und assoziierten Regierungen und ihre Staatsangehörigen infolge des ihnen durch den Angriff Österreich-Ungarns und seiner Verbündeten aufgezwungenen Krieges erlitten haben.

(A Szövetséges és Társult Kormányok kijelentik és Ausztria elismeri, hogy Ausztria és szövetségesei az okozói a Szövetséges és Társult Kormányok és népeik által Ausztria-Magyarország és Szövetségesei támadásainak folytán kirobbant háború miatt elszenvedett minden veszteségeknek és minden károknak)

A felelősség a fentiek alapján a Központi Hatalmakat és szövetségeseiket terheli.

Egy "bűnbak"

A revizionista retorika egyik alappillére Tisza István gróf személye, akinek tragikus halála az őszirózsás forradalom hevében következett el. Személyének megítélése - és felelősségének értékelése - a háború kirobbanásával kapcsolatban a kor hazai közvéleményében is megosztott volt, többek között ez is közrejátszott 1917-es lemondásában. A magyarokat mosdatók nappalijának falán arany cérnával van hímezve Tisza levele, melyben kijelenti, hogy "a Felséged szolgálata iránti odaadásom ellenére, vagy jobban mondva, éppen ezen odaadásom következtében, a kizárólagos és agresszív háborús megoldásért való felelősségben osztozni nem tudnék". Egy magánlevelében szintén arról ír, hogy "a szerbek szemtelenkedése miatt komolyan kell fellépnünk, mert azt teljes lehetetlen zsebredugni. A dolog lefolyhat háború nélkül; adja Isten, hogy úgy legyen; de teljes megnyugvást nem adhatok aziránt, hogy semmiesetre nem kerül háborúra a dolog". Tisza felismerte, hogy a kiegyezéssel a Magyar Királyság egy olyan nagyhatalom meghatározó részévé vált, melynek segítségével a nemzet képes gazdaságilag, társadalmilag kiteljesedni, s a kor kihívásainak megfelelni. Támogatta a német szövetséget, melytől ennek az előnyös status quo-nak a megerősödését remélte. Tisztában volt azzal is, hogy a Balkánon folyó konfliktus elérte azt a szintet, ahol már komoly veszéllyel fenyeget a Monarchiára nézve is, s a háború elkerülhetetlen ("Távol áll tőlem, hogy Szerbiával szemben erőtlen és tétlen politikát javasoljak. Nem lehetünk szenvtelen szemlélői annak, hogy ebben a szomszédos országban miképpen tüzelnek ellenünk") Csupán az időpont aggasztotta, valamint a keleti határszélen veszéllyel fenyegető Oroszország, s az Erdélyben "kalandozó" románok és nem utolsó sorban az, hogy egy ultimátummal kikényszerített háború nem találna megfelelő fogadtatásra a többi nagyhatalom körében, s komolyabb konfliktust idézne elő ("...véleményem szerint meg kell adni Szerbiának azt a lehetőséget, hogy a háborút egy mindenesetre nehéz diplomáciai vereség árán elkerülhesse. Az egész világ szeme előtt be kell bizonyítanunk, hogy mi a jogos önvédelem talaján állunk"). Végül meg kellett hajolnia az erősebb akarat előtt, de ígéretét vette annak, hogy ez a háború nem jár Szerbia annektálásával, hiszen az a Magyar Királysághoz csatolva újabb szláv tömegek beemelésével járna, amely a magyarságnak kedvező egyensúlyi helyzet felbomlásához vezetne ("a mi részünkről megfelelő időben és formában olyan nyilatkozatot kell tenni, hogy Szerbiát nem akarjuk megsemmisíteni, még kevésbé annektálni. Egy szerencsés háború után ugyanis – nézetem szerint … a magunk számára azonban legfeljebb bizonyos stratégiailag fontos határkiigazítások volnának követelendők"). "Ne­he­zen ha­tá­roz­tam el ma­gam ar­ra, hogy a há­bo­rút ajánl­jam, de most szi­lár­dan meg va­gyok győ­ződ­ve szük­sé­ges­sé­gé­ről és a Mo­nar­chia nagy­sá­gát min­den erő­vel vé­del­mez­ni fo­gom" - és így is tett: a háború elkötelezett híve lett, mert a nemzetnek akkor egy olyan vezetőre volt szüksége. "Az én lel­kem­ben nyo­mort, szen­ve­dést, pusz­tu­lást je­lent min­den há­bo­rú, ár­tat­lan vér ki­ön­té­sét, ár­tat­lan as­­szo­nyok és gyer­me­kek szen­ve­dé­sét. El­ke­se­rít, hogy egy ilyen nagy há­bo­rú in­té­zé­sé­ben van ré­szem, bán­ta­nak az ová­ci­ók, ame­lyek en­gem ér­nek, aki még csak részt sem ve­he­tek a küz­de­lem­ben. Lel­ki­is­me­re­tem nyu­godt, már nya­kun­kon volt a hu­rok, amel­­lyel, ha most el nem vág­juk, alkalmasabb idő­ben foj­tot­tak  vol­na meg ben­nün­ket. Nem te­het­tünk egye­bet, de még­is fáj, hogy így kel­lett len­nie".

A Monarchia közjogi értelemben a kiegyezést követően két önálló államból állt. A külügy, a hadügy, illetve az ezekhez kapcsolódó pénzügyek kezelésére létrehozott közös intézményeket és a perszonáluniót leszámítva az Osztrák császárság és a Magyar Királyság szuverén államként működött a birodalmon belül. A hadseregek főparancsnoka a császár és király Ferenc József lett, a Monarchiát pedig kizárólag a közös külügyminisztérium képviselthette külföldön - többek között ez is hatalmas problémát okozott a háborút követő béketárgyalások idején, ugyanis a magyar kormánynak hivatalosan sem külképviselete, sem semmilyen kiépített diplomáciai kapcsolatrendszere nem volt, melyek segítségével esetleg kedvezményeket tudott volna elérni, vagy az ellene irányuló ellenséges propaganda élét tompíthatta volna. Az ország közjogi helyzete nem mentesít a felelősség alól, de valamennyire rávilágít arra, hogy a Magyar Királyság miért kényszerült vállalni a fegyveres konfliktust.

Kevés szó esett II. Vilmosról, akit a győztesek tervei szerint háborús bűnökért felelősségre vonás sújtot volna, azonban a Kaiser Hollandiában menedékjogért folyamodott, s megkapván azt, a kis királyság becsületére bízva végül megúszta a dolgot. A népszövetség kormányai pedig a "főbűnös" kézre kerítése nélkül értelmetlennek látták másod- vagy sokadik rangú vádlottakkal bajlódni.

Látható, hogy nem kizárólag Magyarországot sújtotta a békeszerződésekben meghatározott jóvátételi kötelezettség. Tisza elképzelése arról, hogy a "jogos önvédelem talaján" maradhasson a Monarchia, végül a német birodalmi törekvések áldozatává vált. Dragutin Dimitrijevics pedig kijelentette egy börtöncellában: "Én akartam, én csináltam. Dicsekszem és büszke vagyok, mert azt akartam, hogy elpusztuljon a Monarchia".

(folyt. köv.)

D.O.N.